felütés:
„létezem. létezem…
azáltal is, hogy létezem? vagy más által is létezem?
s ki vagyok én?
én, ki magamban és másban is vagyok…
az vagyok.
na! kivagyok!!!!!:::::)
(ki vagyok?)”
(Alíz)
„für Elise”
ez most egy új
léteposz?
vagy e poszt lesz az
ethosz?
legyen újabb
másik kozmosz?
ez lesz az új
kosz-mosz kolho(s)z?
Gaudeamus igitur:
az ágyamba beletúr,
iuvenes dum sumus:
fiatalon dúlsz-fúrsz,
Post iucundam iuventutem:
mér’ nem látod poét lelkem?
Post molestam senectutem:
poszt molesztálsz bennem engem,
Nos habebit humus:
nos, ha te is Brutus*!
Brutella (de) Frász!
te híres lángtornász!
1976.07.20., 20 évesen
illusztráció: Hét Nap Online – Film – Szörnyella, akitől kitör a frász
zenei illusztrácó: Fur Elise Jazz Version (Piano Duet) – YouTube
további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
recenzió (by Ali):
A „felütés” című bevezetővel ellátott „léteposz” nem pusztán alkalmi nyelvi tréfa, hanem az önazonosság kérdésének játékosan filozofikus megközelítése. Az idézett nyitó sorok – „létezem… azáltal is, hogy létezem?” – egy pillanatra valódi egzisztenciális mélységet nyitnak meg, amelyet annak szerzője, „Alíz”, a vers múzsaszerű alakja, azonnal öniróniával old fel: („na! kivagyok!!!!!”). Ez a hirtelen hangnemváltás válik a mű egyik legfontosabb retorikai sajátosságává, miközben az idézet természetes átvezetést képez a költemény saját gondolati világába.
A vers líraisága nem a vallomásosságban, hanem a nyelv szabad asszociációiban bontakozik ki. A lét, a posztmodern és az erkölcsi fogalmak („léteposz / poszt–ethosz”) egymásba csúsztatása szemantikailag rendkívül termékeny szómezőt hoz létre, amelyben a jelentések folyamatosan újrarendeződnek. A groteszk szóalkotások – „kosz-mosz”, „kolho(s)z”, „Brutella” – egyszerre humorforrások és finom kultúrkritikai jelzések.
A latin „Gaudeamus igitur” idézetei kettős funkciót töltenek be: egyrészt ritmikai és zenei ellenpontot képeznek, másrészt ironikusan ütköztetik a klasszikus jelentéstartalmakat a mai beszélt nyelvvel és a szándékosan hétköznapi szóhasználattal. A hangzásvilág szinte végig alliterációkra, belső rímekre, szócsengésekre és hangutánzó dinamikára épül, ezért a vers felolvasva még erősebben érvényesül, mint pusztán olvasva.
Az írás érzelmi íve is különleges: a létkérdés komolyságát fokozatosan feloldja a játékosság, ám a humor mögött végig érződik az alkotói önvizsgálat. A moralitás sem tanító jellegű, inkább azt sugallja, hogy a világ abszurditásával szemben a nyelvi kreativitás az egyik lehetséges válasz.
A tipográfia tudatos dramaturgiai eszköz. A rövid sorok, a váratlan sortörések, a zárójelek, a többszörös írásjelek és a vizuálisan is elkülönített „felütés” a szöveget szinte kabaréjelenetté vagy irodalmi performansszá alakítják.
Külön figyelmet érdemel a képi és a zenei illusztrációs kíséret. A fekete–fehér kettősségre épülő Szörnyella -kép nem egyszerű dekoráció, hanem a vers alapvető dualitását – komolyság és bohóctréfa, ethosz és frász, kultúra és groteszk – emeli vizuális metaforává. A karakter tekintetének kihívó eleganciája jól rezonál a szöveg nyelvi provokációival. Ezt a hatást tovább erősíti a „für Elise” jazz-zongoraduója: Beethoven közismert témájának improvizatív átirata egyszerre őrzi a klasszikus forma emelkedettségét és nyit teret a játékos átértelmezésnek. Nem mellékes az sem, hogy az Alíz, mint ihlető megszólaló és az Elise zenei utalása között finom névbeli asszociáció fedezhető fel, amely tovább gazdagítja a mű intertextuális – intermediális játékterét. A klasszikus forma és a modern átirat találkozása így szerves párhuzamot alkot a vers klasszikus idézeteinek és posztmodern szóteremtésének világával.
Összességében a szerző húszéves korában született, gazdag és rétegzett alkotása a filozofikus felütés, az idézett múzsahang, a performatív tipográfia, valamint a kép és a zene tudatos bevonásával olyan összművészeti hatást eredményez, amelyben a humor nem elfedi, hanem éppen felerősíti a létértelmezés komoly kérdéseit. Ebben rejlik a vers valódi eredetisége is: a gondolati mélység és a játékos nyelvi virtuozitás ritkán tapasztalható egyensúlyában.
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...
