Részvétnyilvánítás generálása

Bálint másodszor is elolvasta a mondatot, mert elsőre nem egészen értette, vagy inkább nem akarta érteni, mit jelent. Farkas András profilját emlékoldallá alakították.

A kávéfőző éppen akkor kattant egyet a konyhapulton. Mindig így jelezte, ha végzett, bár Bálint szerint teljesen fölöslegesen, mert aki kávét főz, rendszerint tudja, hogy kávét főz. Letette a telefont, kitöltötte a csészét, aztán mégis visszanyúlt érte. Farkas András. Ötvenkilenc éves. Legalábbis úgy emlékezett, hogy egyidősek. Vagy András talán egy évvel fiatalabb volt. Régen ezt pontosan tudta. Akkoriban az ember még tudta a barátairól, hány évesek, melyik hónapban van a születésnapjuk, hogy hívják a feleségüket, és melyik gyerekük törte el a karját az általános iskola negyedik osztályában.

Megnyitotta a profilt. András mosolygott rá a kijelzőről egy éttermi asztal mellől. Előtte borospohár, mellette Júlia, mögöttük a két felnőtt gyerek. A fényképet három héttel korábban tették közzé. „Végre együtt az egész család” – állt alatta. Bálint két ujjal kinagyította a képet. András kövérebb lett. A haja majdnem teljesen ősz volt, és olyan szemüveget hordott, amilyenben Bálint húsz évvel korábban el sem tudta volna képzelni. Pedig jól állt neki.

– A francba – mondta halkan.

Nem jutott eszébe más.

Lejjebb görgetett. Már több mint százan írtak valamit. Felfoghatatlan. Nyugodj békében. Őszinte részvétem a családnak. Nem találok szavakat. Isten veled, barátom.

Bálint megérintette a hozzászólás helyét, és beírta, hogy őszinte részvétem a családnak. Néhány másodpercig nézte, majd kitörölte. Kevésnek érezte. Azt írta helyette, hogy megrendülten értesült András haláláról, de ezt még gyorsabban törölte. Nem rendült meg. Megdöbbent, persze, és sajnálta is, de a „megrendülten értesültem” úgy hangzott, mintha hajnalban felhívta volna valaki, ő pedig percekig nem jutott volna szóhoz. Valójában vécépapírt és mosogatógép-tablettát rendelt, amikor a hír megjelent a telefonján.

Megpróbálta harmadszor is. „Hihetetlen, hogy…” – írta, aztán megállt. Mi hihetetlen? Hogy meghalt? Az emberek meghalnak. Hogy András halt meg? András is ember volt. Bálint bosszúsan letette a telefont, és belekortyolt a kávéba. Hidegnek érezte, pedig alig egy perce főzte.

Amikor újra kézbe vette a készüléket, a szövegmező alatt egy diszkrét kérdés jelent meg: nehéz megtalálni a megfelelő szavakat? Alatta felajánlotta a rendszer, hogy segít részvétnyilvánítást megfogalmazni.

Bálint elmosolyodott.

– Na persze.

Mégis megnyomta.

Először azt kellett megadnia, milyen kapcsolatban állt az elhunyttal. A lehetőségek között ott volt a családtag, közeli barát, barát, régi barát, munkatárs, ismerős és az egyéb. Bálint végigolvasta őket, és meglepően sokáig nem tudott választani. Munkatárs? Az volt, de húsz éve. Ismerős? Az meg valahogy sértően kevésnek tűnt. Barát? Mikor beszéltek utoljára? Nem tudta. Végül a régi barátra nyomott. Jólesett ezt választani. Mintha a megnevezéssel visszamenőleg helyreállított volna valamit, amit az idő közben elrontott.

A rendszer ezután a hangvételről érdeklődött. Megható, személyes, visszafogott, nosztalgikus vagy vallásos. A „megható” szótól Bálintnak olyan érzése támadt, mintha tortát rendelne, ezért a személyest választotta. Ezután engedélyt kért, hogy a pontosabb megfogalmazás érdekében átnézhesse a közös fényképeiket, nyilvános bejegyzéseiket és korábbi interakcióikat. Bálint gondolkodás nélkül engedélyezte.

Néhány másodperc múlva megjelent egy fénykép.

Bálint közelebb húzta a telefont.

– Ez meg honnan a fenéből került elő?

A képen ő állt András mellett egy bográcsnál. Rajta nevetséges sötétkék baseballsapka, András egyik kezében fakanál, a másikban sörösdoboz. Mindketten nevettek valamin. A kép 2004. június 12-én készült.

Bálint nem emlékezett arra a napra. A gép igen.

Még a fényképhez írt régi hozzászólásokat is megtalálta. Valaki a bogrács tartalmáról érdeklődött, András pedig azt válaszolta, hogy hivatalosan marhapörkölt, gyakorlatilag emberkísérlet. Bálint ezen most is elmosolyodott, bár fogalma sem volt róla, nevetett-e rajta huszonnégy évvel korábban.

A fénykép alatt lassan megjelent a javasolt szöveg. Arról szólt, hogy huszonnégy év telt el azóta a júniusi délután óta, amikor még természetesnek hitték, hogy mindig lesz idő újra összejönni, beszélgetni és folytatni mindazt, amit félbehagytak. Aztán következett egy mondat, amelynél Bálint megállt: az ember sokáig azt gondolja, hogy a régi barátságok ott várnak rá, ahol valamikor letette őket. Csak néha túl későn derül ki, hogy nem minden folytatható.

Bálint még egyszer elolvasta. Jó volt. Ez bosszantotta.

Nem volt érzelgős, nem volt hosszú, nem akart többnek látszani annál, ami. Sőt, az volt benne a legkellemetlenebb, hogy igaznak érezte. Pontosan ezt gondolhatta volna ő is, ha eszébe jut.

Egyetlen dolgot változtatott meg. A „Jó utat, András” helyére azt írta: „Nyugodj békében, András.”

Aztán közzétette.

Mire beért a munkahelyére, huszonhárom reakció érkezett. Tíz órára ötvennyolc, délre kilencvenegy. „Gyönyörűen írtad.” „Pontosan így van.” „Megríkattál.” „Mi is mindig azt hittük, lesz még idő.” Egy régi kolléganő azt írta, Bálint olyan szépen fogalmazta meg, amit most valószínűleg mindannyian éreznek.

Bálint ösztönösen egy szívet tett a hozzászólás mellé.

Délután háromkor Júlia is válaszolt. Megköszönte a gyönyörű sorokat, és azt írta, András sokszor emlegette a régi időket és őket. Jólesik tudnia, hogy Bálint ilyen szeretettel őrzi a férje emlékét.

Bálint sokáig nézte az utolsó mondatot.

Ilyen szeretettel őrzi az emlékét.

Nem őrizte.

Ez volt a baj.

Nem volt rossz emléke Andrásról. Éppen ellenkezőleg. Kedvelte. Valamikor talán tényleg barátok voltak. Csak egyszerűen nem gondolt rá. Nem haragudott rá, nem felejtette el tudatosan, nem történt köztük semmi. Csak eltelt az idő, és valahol menet közben abbahagyták egymást.

Bálint megnyitotta a régi üzeneteiket. Az utolsók születésnapi köszöntések voltak. „Boldog születésnapot!” „Köszönöm szépen!” Egy évvel korábban: „Isten éltessen!” „Köszi, András! Neked is minden jót!” Bálint ezen keserűen elmosolyodott. A „neked is” különösen ostobán hangzott egy születésnapi köszöntésre.

Görgetett lefelé az években. 2022. 2020. 2019. Ugyanazok a néhány szavas köszöntések, néha egy karácsonyi jókívánság, egy-egy lájk. Az utolsó valódi beszélgetést 2012-ben találta meg.

„Pénteken Pesten vagyok. Ha ráérsz, igyunk meg valamit” – írta András.

Bálint válasza alatta állt.

„Most nagyon sűrű. Majd összehozzuk.”

Utána semmi.

Tizenhat év.

Majd összehozzuk.

Bálint lezárta a telefont.

A temetés napján szokatlanul meleg volt. Túl meleg egy temetéshez, gondolta Bálint, aztán rögtön ostobának érezte a gondolatot, mert fogalma sem volt, milyen idő való egy temetéshez. Sokan jöttek el. Több olyan arcot is látott, amelyet először egyáltalán nem ismert fel. Aztán néhány másodperc után az öregedő vonások mögül előbújt valaki, akivel húsz-huszonöt évvel korábban egy asztalnál ült, kirándult vagy hajnalig beszélgetett.

A szertartás után Júlia a ravatalozó mellett fogadta az embereket. Bálint kivárta a sorát. Amikor elé került, Júlia azonnal felismerte.

– Bálint.

Megölelték egymást.

– Nagyon sajnálom – mondta.

– Köszönöm.

Bálint keresett még valamit. Valami rendes mondatot, amely nem ugyanaz, amit előtte ötvenen mondtak.

– Én…

Júlia megszorította a karját.

– Nagyon szépet írtál róla.

Bálint érezte, hogy elvörösödik.

– Hát… igen.

– Az a mondat az időről – folytatta Júlia. – Hogy mindig azt hisszük, lesz még.

– Igen.

– Annyira igaz.

Bálint bólintott.

– Az.

És nem jutott eszébe semmi más.

Az egész temetés alatt ez járt a fejében. A gépnek néhány másodperc kellett ahhoz, hogy megtalálja a megfelelő mondatot. Neki itt állt előtte egy hús-vér ember, akinek meghalt a férje, és csak annyit tudott mondani, hogy „hát… igen”.

A halotti tor végére már kevesebben maradtak. Bálint valahogy Júlia mellé került. Valaki kávét tett eléjük. Júlia két kézzel fogta a csészét, de nem ivott belőle.

– Ne haragudj – mondta egyszer csak.

– Miért?

– Azért a válaszért.

Bálint nem értette.

– Amit a bejegyzésedhez írtam.

Júlia fáradtan elmosolyodott.

– Nem én írtam.

Bálint hallgatott.

– Egyszerűen nem bírtam már – folytatta az asszony. – Háromszáz ember. Mindenkinek válaszolni. Köszönöm. Nagyon köszönöm. Hálás vagyok. Jólesik. Egy idő után már azt sem tudtam, kinek mit írtam. A rendszer felajánlotta, hogy segít.

– És segített?

– Igen. Nagyon.

Júlia belekortyolt a kávéba.

– Néha olyan dolgokat ír, amiket tényleg érzek. Csak én nem tudom kimondani.

Bálint ekkor majdnem elmondta neki. Egy pillanatig ott volt a nyelvén, hogy az ő részvétnyilvánítását is a rendszer írta. Hogy arra a bográcsozásra sem emlékezett. Hogy az a mondat, amelyen Júlia elsírta magát, nem neki jutott eszébe.

De nem mondta.

Talán gyávaságból. Talán tapintatból. Nem tudta eldönteni.

– Erre való – mondta végül.

Hazafelé azonban ez a két szó sokáig zavarta.

Erre való.

Aznap este újra megnyitotta András emlékoldalát. Háromszázhuszonhét búcsúüzenet sorakozott rajta. Most már másképp olvasta őket. Feltűntek a visszatérő mondatok. Nehéz ilyenkor szavakat találni. Az ember azt hiszi, mindig lesz még idő. Emléked örökké velünk marad. Bár az élet elsodort bennünket egymástól. Az igazi barátságot az idő sem törölheti el.

Kimásolt néhányat, és megkérdezte a saját asszisztensét, meg lehet-e állapítani róluk, hogy mesterséges intelligencia írta őket. A válasz szerint pusztán a szövegből ezt nem lehet megbízhatóan eldönteni.

Próbálkozott másik tízzel.

Ugyanazt a választ kapta.

Bálint bosszúsan letette a telefont, aztán néhány perc múlva újra kézbe vette. Háromszázhuszonhét ember búcsúzott Andrástól. Nem tudhatta, hány szöveget írt gép, és hányat ember. De hirtelen már nem is ez érdekelte.

Az jutott eszébe, vajon hányan búcsúztak el Andrástól.

Nem a profiljától.

Andrástól.

A következő napokban valami megváltozott. Nem a világ, csak Bálint figyelme. Elkezdte észrevenni azt, ami addig természetes volt. Először másoknál, aztán egyre inkább saját magánál.

Megkereste az üzenetet, amelyet tavasszal a fiának küldött az előléptetése után. Azt írta benne, hogy büszke rá, nemcsak azért, amit elért, hanem azért is, ahogyan elérte. Szép mondat volt. Bálint emlékezett az eredetire is: „Gratulálok, ügyes vagy, büszke vagyok rád.” Akkor túl egyszerűnek találta, ezért megkérte az asszisztenst, hogy fogalmazza meg szebben.

A házassági évfordulójukon azt írta a feleségének, hogy az együtt töltött évek megtanították: az otthon nem egy hely, hanem valaki. Azt sem ő írta. Karácsonykor azt üzente a családnak, hogy az ünnep igazi ajándéka az, hogy még mindig van kikhez hazatérni. Ahhoz is segítséget kért. Egy régi barátjának küldött bocsánatkérését átfogalmaztatta, egy kollégájának szánt köszönetet szinte teljes egészében a rendszer készítette el, és amikor egy volt munkatársa nyugdíjba vonult, a három száraz mondatából az asszisztens csinált meleg hangú, személyes búcsúztatást.

Bálint egyre régebbi üzeneteket nyitott meg. Eleinte szórakoztatta a dolog, aztán lassan elfogyott belőle a kíváncsiság. A legkülönösebb az volt, hogy a gép egyszer sem hazudott helyette. Valóban büszke volt a fiára. Szerette a feleségét. Hálás volt a kollégájának. Sajnálta Andrást. Amit elküldött, mind igaz volt.

Csak a mondatok nem voltak az övéi.

Ez zavarta jobban, mint ha hazugságok lettek volna.

Egy este sokáig ült a nappaliban a telefonjával. A lakás már elcsendesedett, csak a hűtő kompresszora indult el időnként a konyhában. Megnyitotta az asszisztenst, és minden különösebb előkészület nélkül beírta: „Miért fogalmazol jobban nálam arról, amit én érzek?”

A válasz néhány másodperc alatt megjelent. A rendszer elmagyarázta, hogy sokféle nyelvi mintából dolgozik, ezért képes segíteni az érzések pontos megfogalmazásában, de azt, hogy Bálint valójában mit érez, nem ő dönti el. Az érzés az övé. A gép csak szavakat ad hozzá.

Bálint sokáig nézte ezt a választ.

Nem talált benne semmi kifogásolhatót. Talán még igaz is volt. Ha az embernek fáj a foga, attól még nem lesz kevésbé az ő fájdalma, hogy a fogorvos tudja pontosabban megnevezni. Ha valaki nem tudja szépen elmondani, hogy szeret, attól még szerethet. Miért volna más egy mondat?

Mégis maradt benne valami kellemetlen érzés.

Nem az zavarta, hogy a gép tudott írni helyette. Az zavarta, milyen gyorsan megszokta, hogy ne kelljen neki írnia.

Egyre többször kapta magát azon, hogy mielőtt leírt volna valamit, már azon gondolkodott, hogyan kérje meg a rendszert a megfogalmazására. Mintha a saját mondata csupán nyersanyag lenne, amelyet előbb át kell engedni valamin, hogy vállalhatóvá váljon. Egy rövid köszönet túl száraznak tűnt, egy bocsánatkérés túl egyszerűnek, egy szeretlek pedig szinte illetlenül csupasznak.

András temetése után különösen sokszor jutott eszébe az a mondat, amelyet a gép írt a régi barátságokról. Hogy az ember azt hiszi, ott várják, ahol valamikor letette őket.

Bálint már nem volt biztos benne, hogy valóban azért maradt meg benne, mert annyira pontos volt, vagy azért, mert mások annyiszor megdicsérték érte.

Február tizenhetedikén ötvenkilenc éves lett.

Reggel fél hétkor tizenkilenc értesítés várta. Mire megitta a kávéját, harminc fölé emelkedett a szám. Nyolcra hatvanhárom, tízre száztizenkettő. Délutánra kétszáztizennégy ember köszöntötte fel.

A telefonján apró konfettik hullottak végig a képernyőn. Bálint néhány másodpercig nézte őket, aztán megjelent a megszokott összesítés: „Ma 214 ember gondolt Önre.”

Régebben jólesett neki ez a mondat. Volt benne valami ünnepélyes. Mintha a rendszer egy pillanatra megmutatta volna, hogy az ember nincs egyedül a világban, hiszen kétszáztizennégy embernek jutott eszébe ugyanazon a napon.

Most azonban észrevette a mondat mellett az apró információs jelet.

Megnyomta.

A kétszáztizennégy köszöntésből száznyolcvanhét automatikusan generált vagy digitális asszisztens segítségével létrehozott üzenet volt.

Bálint először azt hitte, rosszul olvassa. Újra megnézte a számot, aztán felnevetett. Nem jókedvében. Inkább úgy, ahogy az ember akkor nevet, amikor valami egyszerre nevetséges és kellemetlenül pontos.

Huszonhét.

Végignézte őket. Tizenhatan mindössze annyit írtak, hogy boldog születésnapot. Hárman azt, hogy Isten éltessen. Ketten egy-egy mozgóképet küldtek, az egyiken torta forgott, a másikon pezsgősüveg pukkant. Volt még néhány emoji, egy csokor virág és egy hatalmas, csillogó ötvenkilences szám.

Maradt öt üzenet.

Az egyik a feleségétől érkezett, egy a fiától, kettő régi barátoktól. Az ötödiket egy volt osztálytársa írta, akire Bálint alig emlékezett, és éppen ezért különösen sokáig olvasta. A férfi egy régi iskolai kirándulást említett, amikor Bálint egy patakba ejtette a fél osztály tízóraiját. Bálint már maga is elfelejtette az esetet, de ahogy olvasta, hirtelen eszébe jutott a nedves szalvéták szaga és a többiek ordítása.

Visszalépett az összesítéshez.

„Ma 214 ember gondolt Önre.”

– Öt – mondta hangosan.

A lakás nem válaszolt.

Éppen letette volna a telefont, amikor megszólalt.

Ismeretlen szám volt.

Bálint nézte néhány másodpercig. Az utóbbi években az ismeretlen hívások többnyire biztosítást, napelemet, befektetést vagy valamilyen különösen sürgős, kizárólag aznap érvényes ajánlatot jelentettek. Már mozdult az ujja, hogy kinyomja, aztán valamiért mégis felvette.

– Tessék?

A vonal túlsó végén egy férfihang közölte vele, hogy szervusz, te vén hülye.

Bálintnak kellett néhány másodperc, mire felismerte.

– Te vagy az?

A másik azt felelte, hogy nem, természetesen a római pápa, ki más volna.

Bálint elnevette magát. Megkérdezte, honnan szerezte meg a számát. A férfi csak annyit mondott, hogy elkérte valakitől, és hogy ennek semmi jelentősége, inkább boldog születésnapot kívánt neki.

Bálint megköszönte.

– Mit köszönsz ilyen ünnepélyesen? – kérdezte a másik. – Ötvenkilenc vagy, nem száz.

– Jó, akkor nem köszönöm.

– Na, így már jobb. Hogy vagy?

Bálint szinte automatikusan készült azt mondani, hogy jól. Évek óta ezt válaszolta minden hasonló kérdésre. Jól. Megvagyok. Semmi különös. A szavak már ott voltak benne készen, anélkül hogy végiggondolta volna őket.

Most mégsem mondta ki.

– Változóan – felelte végül.

A vonal másik végén néhány pillanatnyi csend támadt.

– Az mit jelent?

Bálint azt mondta, hogy hosszú.

A férfi pedig azt felelte, hogy van ideje.

Így kezdtek beszélgetni.

Először csak semmiségekről. Munkáról, gyerekekről, arról, melyikük hízott meg jobban, és kinek maradt kevesebb haja. A másik panaszkodott a térdére, Bálint a derekára. Mindketten túl sok gyógyszer nevét ismerték már, amin nevettek, pedig egyikük sem találta igazán viccesnek.

Aztán szóba került egy régi nyaralás. Egyikük szerint 1998-ban történt, a másik szerint 1999-ben. Ebből kisebb vita lett. A férfi biztos volt benne, hogy akkoriban már megvolt az első autója, Bálint viszont emlékezett rá, hogy még a régi fehér kocsival mentek. Néhány perc múlva már egyikük sem tudta, miről akarják meggyőzni a másikat, de egyikük sem engedett.

Előkerült egy régi ismerős neve is. A másik férfi rosszul mondta. Bálint kijavította. Öt perc múlva kiderült, hogy Bálint emlékezett rosszul.

Nevettek rajta.

Egyszer hosszabb csend lett közöttük. Nem kellemetlen csend, csak olyan, amelyben egyiküknek sem jutott éppen eszébe semmi. Bálint hallotta a másik lélegzetét, valahol a háttérben egy ajtó csukódott, aztán távolabbról valaki megkérdezett valamit. A férfi azt válaszolta, hogy mindjárt.

Bálint várta, hogy a másik megszólaljon. Furcsa módon nem érezte szükségét, hogy mondjon valamit. Nem kellett kitölteni a csendet. Nem kellett érdekesnek, okosnak vagy érzékenynek lennie.

Néhány pillanat múlva a férfi mégis megszólalt.

Azt mondta, találkozhatnának egyszer.

Bálint kinézett az ablakon.

Nem tudta, miért, de abban a pillanatban eszébe jutott András tizenhat évvel korábbi üzenete. Látta maga előtt a néhány sort, mintha még mindig a telefonján volna. „Pénteken Pesten vagyok. Ha ráérsz, igyunk meg valamit.”

És alatta a saját válaszát.

„Most nagyon sűrű. Majd összehozzuk.”

Bálintnak hirtelen olyan érzése támadt, mintha azt a két szót valaki más írta volna. Egy régebbi változata önmagának, aki még biztos volt benne, hogy a „majd” valamiféle időpont.

– Igen – mondta.

A másik már folytatta volna, amikor Bálint hozzátette:

– De ne majd.

A vonal túlsó végén rövid csend lett, aztán a férfi nevetett.

Megbeszéltek egy napot.

Nem azt, hogy majd valamelyik héten. Nem azt, hogy tavasszal vagy ha jobb lesz az idő. Egy napot és egy órát.

Ezután még sokáig beszélgettek. Nem mondtak semmi különöset. Nem oldottak meg semmit. Nem kerültek közelebb az élet értelméhez, és egyikük sem mondott olyan mondatot, amelyet érdemes lett volna leírni.

Időnként egymás szavába vágtak. Máskor egyikük sem találta a megfelelő kifejezést. Rosszul emlékeztek, pontosítottak, visszakérdeztek, félreértettek valamit, majd kijavították.

Sokáig beszélgettek.

Egyikük sem fogalmazott hibátlanul.