Úgy gondolom, hogy van valamiféle szépség egy hervadó virágban. Úgy gondolom, hogy a világon nincs szebb dolog egy teljes pompájában tündöklő virágnál. Egyetlen egy bájos virágszál elég arra, hogy a napunkat jobbá és derűsebbé tegye. Ezek a millió színre fakadó törékeny teremtmények, épp azért olyan varázslatosak, mert nem örökre szól a szépségük.
Úgy gondolom, ha az élet nem mulandó, előbb vagy utóbb minden szépség kiveszik belőle, az összes színe kifakul. A világon nincs keservesebb dolog az élet szürkületénél, kifakulásánál. Maguk a virágok is azért választják a hervadást, mert az teszi őket virággá. Ha egy virág nem hervad el, az eleve soha nem is volt igazán virág. Amennyiben az életnek nincsen vége, eleje és közepe se volt soha.
Egy el nem hervadó virág, sohasem tapasztalhatja meg az élet kinyílását. Egy csillag, ami nem alszik nem is igazán ragyogott soha.
A maradandóságot mindig is szánta a mulandóság.
Az élet egy tűz. A tüzet a lélek hajtja.
Ha a léleknek nincs más választása, mint a láng örökös táplálása, akkor ebben a katlanban fog szenvedni az idők végezetéig. Kegyetlen azt gondolni, hogy a lélek nem akar elhamvadni. Kegyetlen azt gondolni, hogy a lélek nem akar megpihenni. De a világ minden önmagában lévő szépség ellenére is kíméletlen.
A világ könyörtelen.
Nem minden virág egyenlően gyönyörű. Ez megmásíthatatlan. Akármennyire is próbáljuk magunkat bódítani az egyenlőség gondolatával, ez a tény nem változik meg. A világ nem törődik azzal, hogy mennyire hánytatott a virágélet. Bármennyire is igyekszik egy virág, az nem másít meg semmit. Mindegy mennyi ideig tart a nyiladozás, mindegy mennyire fáradtságos a nyiladozás. Vannak olyan igaz virágok, amiket a hamis virágszálak képtelenek felülmúlni. A világ nem adja meg mindenkinek azt a kiváltságot, hogy igaz virággá váljon.
Ha a szabadság lenne az a része a világnak, mely valóban akadályozná a virágok fejlődését, akkor minden összedőlne. Egy kertbéli virág garantáltan felnő anélkül, hogy aggódnia kéne. Nem veszélyezteti őt a szárazság, vagy az őt kigyökerezni próbáló csőrös veszedelmek. Hiszen, ha megszomjazna a kertész megitatná, ha mellé szállna egy bélpoklos madár akkor a kertész elhessegetné azt. A maga módján ez az élet is hervadás, ez az élet is szép, de nem egészen és nem is igazán. Az összes kertben nevelkedett virág hamis. Az igaznak vélt hamisságnál pedig nincs keserűbb és szürkébb sorvadás.
Az elhangzottak után már mindenkinek bizonyos az, hogy a virág a vadságtól és szilajságtól lesz gyönyörű. Igaz virágok csak vadvirágos réten születnek. Lehet, hogy a rét tele van szárazsággal, lehet, hogy a rét tele van kínnal, de még ha ezek egyike sincs jelen akkor se bizonyos a virág kinyílása.
A réten nem csak egy virág van, nem csak egy virág akar kibújni a földből és kirügyezni egészen az égig. Ha egy virágnak akár csak egy picivel is nehezebb a virágzás, akkor már lehet, hogy késő. A virágok körülötte már föléje magasodnak és árnyékot vetnek rá. Árnyékban nem tud fölcseperedni a virág soha. A virág belefullad az árnyakba anélkül, hogy valaha is élhetett volna. És én épp ezért a nagy szomorúságért gyűlölöm a vadvirágos rétet hol a kezem a kezébe tévedt!
Ismertem egy Virágot, egy Virágot aki nem tudott kinyílni. Mielőtt találkoztam volna vele nem voltam több egy kiéhezett vadnál, nem voltam több egy céltalanul kilőtt nyílvesszőnél, nem értem többet egy kimondatlan szónál. Csak vele voltam valamivel más ezeknél.
Olyan volt Ő mint, egy tiszavirág. Oly sokáig próbált élni, oly kitartóan, de oly kevés adatott meg neki. Tudatában volt annak, hogy nem fog sokáig élni, tudta azt, hogy az a kevés idő, amit kapott nem lesz könnyű. De mindezek ellenére Ő élt, mindennél szebben, mindeneknél igazabban és a mindenségnél is teljesebben.
Sok mindent tanított meg nekem az életről és szerelemről. Sokat beszélt, élénk volt és zabolátlan. Olyan volt, mint az igaz természet gyönyörű, erős és törékeny. Ő értelmet adott nekem. Minél többet néztem a szemébe annál inkább vesztem el annak mélységében. Az életet Ő csak életként fogta fel se többként se kevesebbként. Néha szépségként, néha nehézségként, néha szomorúságként és néha vidámságként gondolt az életre. De sosem gondolta azt, hogy az élet csúnya, neki minden élet szimplán csak élet volt.
Ő volt az a virág, aki még az örökös télben is ki próbált nyílni. Ő volt az az örök szépség, aki oly rövid idő alatt hervadt el. Ő volt a mindenem! Ő volt a mindenségem! Ő volt az örökkévalóm!
Átkozom azt a torkos és irigy szörnyeteget, amit világnak hívnak! Átkozom, mert mások sorsát és életét falja föl! Átkozom mert még azt a kevés időt is, ami a Virágomnak megadatott volt, elszipolyozta és elherdálta!
Author: Machó Bese Géza
Machó Bese Géza vagyok 2008-ban születtem. Az utóbbi 2 évben kezdtem el foglalkozni az írással, főként verseket írok, de novellákkal is próbálkozom. „Semmiből semmi sem lesz”
