Majd újra visszatér a nap…
De előbb még árnyakat fest az éj,
majd harmatját hinti szét a hajnal,
s az ég kékje kúszik a fák lombja mögé.
A sejtelmes szürkeségben
csak egy madár az, ki szólni mer,
csupán egymaga ismeri fel a
percet, melyben szólni lehet és szólni kell.
Mintha vörös szőnyeg gurulna
végig, úgy izzik a láthatár,
várva, hogyan ragyogja be a
napkorong az új napot, mi előtte áll.
Talán majd túl sok lesz a fény,
kifakítja a szép álmokat,
a régi sebeket mélyebbre égeti,
elkergeti az éjben szőtt ábrándokat.
Éppen hogy csak serceg a láng,
visszafogottan, fegyelmezetten,
nem kell a vakító napfény, elég
talán beérni kevéssel, csendesebben.
Jobb már az álmos félhomály
ami egy kis szikrát dédelgetett,
a napérlelte fáklyaláng ereje
hosszú úton világított, majd mégis elveszett,
s még most is csak pislákol a mécses,
csak a remény az, ami itt maradt,
hogy minden nappal erősebb lesz a fénye,
amikor újra és újra visszatér a nap.
Author: Képíró Angéla
Mátészalkán születtem 1978-ban, általános iskolai és gimnáziumi tanulmányaimat szülővárosomban végeztem. A Debreceni Egyetemen szereztem jogi diplomát. Szüleim szerettették meg velem az irodalmat és a zenét. Az írás régóta fontos része az életemnek, így nagy öröm számomra, hogy az Irodalmi Rádiónál publikálásra is kaptam már lehetőséget.
3 Responses
„csak a remény az, ami itt maradt,”
Igen, állítólag a remény hal meg utoljára.
Tetszéssel és szeretettel: Rita🌸
Kedves Rita!
Köszönöm szépen a hozzászólásodat!
Üdvözlettel:
Angéla
Szívesen💖.