Kétéletű

 

1. fejezet

Lágyan ringó áramlás. Pikkelyek között elsuhanó simogatás. Nincs miről dönteni, minden megy a maga medrében. Nem vagy egyedül, ezernyi hasonló úszik körülötted, tátogva, nyelve a finom szemcséket, amit a szádba visz a láthatatlan erő. Ki van jelölve az út is, ha egyikünk jobbra úszik, mi mindannyian jobbra úszunk, ha másik balra, hát megyünk ővele. Ha valamelyikünk siet, mindannyian sietünk, ha meg egy lelassul, vele lassulunk mind.

Van-e élvezetesebb annál a biztonságnál, hogy tudod, sohase vagy egyedül? Ha látok egy falevelet, vagy egy fényes kavicsot, akkor mindig van kinek megosztanom. Amúgy ezek az apró részletek mindig érdekeltek, ezek a kis veszélytelen színes dolgok, amikből fakad az élet.

Néha elgondolkozom azon, hogy ki vezeti a rajt? Mindannyian megyünk valamerre, de hogy egy áramlat visz, vagy a sors, vagy csak szimplán van közöttünk valaki, akinek a karizmája befolyásolja az életünket, rejtély. De talán nem is az a lényeg, hanem az, hogy része vagyok valaminek, ami nálam nagyobb, amiből nem tűnök ki, és amit nem irányítok, csak követek.

Élvezetes a ringatózás is, ahogy a víz befogad, átölel, megtart. Így telnek a napok, és így fognak telni az évek is. Gondolom én, mondtam magamban.

Egyszer egy nap valami különös eseményre lettem figyelmes. Egyikőnk megindult, a többiektől függetlenül, fel-le cikázott, aztán remegő testtel eltűnt a hínárok között. Utánanéztem, de nem jött elő, mi meg a rajjal mentünk tovább. Még néhány napig emlékeztem az arcára, de aztán elfelejtődött, csak a pillanat maradt meg bennem. Ezek szerint kitörölhető, elfelejthető emlékekké válunk, ha egyedül maradunk. Igen, nyilvánvaló, addig létezünk csak, amíg valaki úszik velünk. Sajnálom azokat, akik így járnak. Valószínűleg ismertem, hiszen ugyanazon áramlatok között nőttünk fel, ugyanazok a fények vetültek ránk, ugyanazokra a kavicsokra vetettük tekintetünket. Valahol ez frusztráló, ijesztő, de ő már a lezárt múlt, nem ragadhatok bele azokba a gondolatokba, hogy „mi lesz ezután”, mi vár ránk, egészen addig, amíg tartozok valahova, van kikkel megosztanom az életemet.

Egyik nap egy érdekes változásra lettem figyelmes. A szokásos kavicsok között egy nagy fekete mélyedés tátongott a víz fenekén. Közelebb úsztam, megnéztem. Egyfajta furcsa melegséget árasztott, valami eddig nem hallott morajlással, ki-be menő vízáramlással. Amikor nagyon figyeltem, észrevettem, hogy a sötét mélyedés ha halszálnyit is, de mozog.  Kiváncsi voltam, hogy milyen mély lehet, inkább beúsztam. A legnagyobb meglepetésemre, a mélyedés teljesen bezárult körülöttem. Vaksötétség, és iszonyú meleg vett körül, meg a víz állaga is olyan fura, nyálkás lett. Nagyon váratlan volt, de viszonylag gyorsan hozzá tudtam szokni, és így viszont kifejezetten kényelmes lett. Persze nem először, először menekülni próbáltam, de aztán rájöttem, hogy nincs hova, és ez megnyugtatott. Ha nincs választás, milyen jó, hogy már nem kell választani.

Talán napok, hetek, hónapok telhettek el így, fényforrás nélkül nem tudom megítélni. Először hiányzott a sodrás, a fények, a változatosság, de aztán el is felejtettem, hogy miért szerettem azokat, majd el is felejtettem azt, hogy voltak ezek. Azt is észrevettem magamon, hogy elkezdtem fogyni. Egyre kevésbé lett nyilvánvaló a számomra, hogy hol érnek véget az én határaim, és hol kezdődik a körülöttem lévő, nyálkás valami. Érdekes az is, hogy eleinte fájt, aztán nem éreztem fájdalmat se, csak mint egy külső szemlélő érzékeltem önmagamat. Különös volt, mintha egyszerre léteznék magamban és magamon kívül is. Volt, hogy megmozdult néha az úszonyom, de őszintén megmondva nem tudom, hogy én mozdítottam-e meg, vagy valami önkéntelen rángás adott magának helyt a testemben. Aztán igazából végül ez sem érdekelt, csak legyen meleg, legyen kényelem, legyen csend. Lement a napom, és eggyé váltam a körülöttem lévő átlátszó sötétséggel. Azt hiszem, nem maradt köztünk már semmilyen határ.

 

1. fejezet

-Felébredtél?

-Hol vagyok?

-Jó kérdés.

-Nem emlékszem.

-Tudom.

-Ki maga?

-Attól tartok, erre sincs egyszerű válasz.

A lélek körbenézett. Teljesen másik helyen, másik időben találta magát. Egy végtelen, világos tér, falak nélkül. Előtte egy öregember, aki egy egyszerű faasztal mellett ült. Az asztalon egy pohár, semmi más.

-Mi történt velem?

-Mit gondolsz?

-Nem tudom.

-Mi az utolsó emléked?

A lélek hosszasan hallgatott.

-Egy sötét üreg.

-Igen.

-Meleg volt.

-Igen.

-Aztán…

-Igen?

-Aztán már nem emlékszem semmire.

Az öreg bólintott.

-Ez természetes.

-Meddig voltam ott?

-Elég ideig.

-Kijutottam?

Az öreg elmosolyodott.

-Nem.

A lélek értetlenül nézett rá.

-Akkor hogy kerültem ide?

Az öreg az ujjával végigsimított a pohár peremén, majd válaszolt: -Meghaltál.

Hosszú csend következett.

-Meghaltam?

-Igen.

-Ennyi volt?

-Igen.

-Ennyiből állt az egész?

-Egy életből? Igen.

-Nem értem.

-Mit nem értesz?

-Olyan rövid volt.

-Annak élted meg?

A lélek először rávágta volna, hogy igen, de elbizonytalanodott. Az öreg felállt, és lassan odasétált hozzá.

-Minden élet véget ér. Mindenki meghal. Mindenki.

-Maga is?

Az öreg elnevette magát.

-Én már nagyon régen.

-Akkor maga is volt odaát.

-Többször, mint hinnéd.

A lélek sokáig nézte.

-És most mi lesz?

Az öreg a pohárra pillantott.

-Most beszélgetünk.

-Miről?

-Arról, hogy mit választasz legközelebb.

-Legközelebb?

-Igen.

-Úgy érti….

Az öreg befejezte helyette a mondatot.

-Ez nem az első életed volt. És ha úgy döntesz, nem is az utolsó.

-Nem emlékszem más életre.

-Nem is kell.

-Azt mondta, ez nem az első volt.

-Nem.

-Akkor miért nem emlékszem?

Az öreg a pohárra tette a kezét. –Mert emlékezni nem mindig ajándék.

-Ki törölte ki az emlékeimet?

-Te.

A lélek értetlenül nézett rá.

-Én?

-Minden alkalommal.

-Miért tennék ilyet?

-Mert így döntöttél.

-Nem hiszem.

-Attól még így történt.

A lélek körbejárta az asztalt. A pohár kristálytiszta volt, ahogy a benne lévő víz is.

-Mi ez?

-Víz.

-Gondolom nem akármilyen.

-Nem bizony.

-Mi a különlegessége?

-Elfeledteti veled mindazt, amit itt átéltél.

-Miért volna az jó?

Az öreg nem válaszolt azonnal.

-Mondd csak! Amikor kishal voltál, tudtad, hogy hogyan ér majd véget az élet?

-Nem.

-Ha tudtad volna, ugyanúgy örültél volna a kavicsoknak?

A lélek elhallgatott.

-Nem tudom.

-Ha tudtad volna, hogy a fekete mélyedés a halálod lesz, beúsztál volna?

-Biztosan nem.

-Akkor soha nem élted volna át azt az életet.

-De meghaltam.

-Igen.

-Akkor rosszul választottam.

Az öreg megrázta a fejét. –Nem a halál bizonyítja azt, hogy rosszul választottál.

-Akkor mi?

-Az, hogy semmit sem tanultál belőle.

A lélek tiltakozni akart. Aztán eszébe jutott a harcsa szája, a melegséggel, a csenddel, és azzal a különös megkönnyebbüléssel, amikor rájött, hogy a döntés nem az ő kezében van.

-Azt hittem, hogy biztonságban voltam.

-Ha úgy nézzük, abban is voltál.

-De közben felemésztettek.

-Igen.

Hosszú csend telepedett közéjük. A lélek a poharat nézte. –Mindenki ugyanebből iszik?

-Igen.

-És utána új életet választ?

-Igen.

-Mindenki szabadon?

-Igen.

-Akkor mindenki maga felel a saját sorsáért?

-A választásáért igen.

-És a körülményekért?

Az öreg elmosolyodott.

-Azok is a választás részei.

-Akkor választhatok könnyű életet?

-Választhatsz.

-És nehezet is?

-Azt is. –Az öreg felemelte a poharat, de még nem nyújtotta át. –Mielőtt még innál, egy kérdésre válaszolnod kell. Ha ugyanabba az életbe kellene visszamenned, újra beúsznál a fekete mélyedésbe?

-Nem.

-Gyorsan válaszoltál.

-Mert tudom, mi volt odabent.

-Amikor beúsztál, nem tudtad.

-Pontosan. Most már tudom.

-Akkor tanultál valamit.

-Azt, hogy nem akarok még egyszer így meghalni.

-Én nem ezt kérdeztem.

-Akkor mit?

-Azt kérdeztem, beúsznál-e újra.

-Mondtam, hogy nem.

-Még akkor sem, ha nem tudnád, mi van odabent?

A lélek elhallgatott. Az öreg várt.

-Nem tudom.

-Ez már jobb válasz.

-Miért?

-Mert igaz.

A lélek az asztalhoz lépett, és a pohárra nézett. – Akkor mi értelme ennek az egésznek? Ha elfelejtem, amit megtanultam, legközelebb ugyanazokat a hibákat követhetem el.

-Megteheted.

-Ez elég ostobán hangzik.

-Az élet gyakran ilyen.

-Maga szerint ez vicces?

-Szerinted ez igazságtalan.

-Persze, hogy az. Most végre tudom, milyen érzés volt elveszíteni önmagamat. Tudom, hogy a kényelemért cserébe odaadtam mindent; a társaimat, a mozgást, még az emlékeimet is. Erre maga azt mondja, igyam meg ezt, felejtsem el az egészet, aztán próbálkozzak újra?

-Igen.

-Miért?

-Mert ha magaddal vihetnéd a választ, a következő élet nem élet lenne.

-Hanem?

-Feladat, amelynek már ismered a megoldását.

-És az baj?

-Szerinted a kavics érdekelt volna, ha tudod, hogy mit fogsz találni rajta?

-Nem.

-Azért úsztál oda a fekete mélyedéshez, mert meg akartál halni?

-Nem.

-Akkor?

-Kíváncsi voltam.

-És ha előre tudod, mi történik?

-Nem úszom oda.

-Pontosan.

-És életben maradok.

-Egy ideig.

Némi csönd következett, a lélek kezdte elfogadni, hogy a felejtés vizéből való kortyolást nem kerülheti el.

-Választhatok bármit? – kérdezte.

-Majdnem.

-Mit jelent az, hogy majdnem?

-Azt, hogy életet választhatsz. Következmények nélküli életet nem.

-Lehetek megint hal?

-Lehetsz.

-Madár?

-Igen.

-Fa?

-Ha nagyon szeretnél.

-Ember?

Az öreg a lélekre nézett. –Természetesen.

-És olyat is választhatok, akit senki sem tud elfogyasztani?

-Nem.

-Miért?

-Mert olyat még nem találtunk.

-Akkor választhatok olyat, aki erős?

-Igen.

-Nagyon erős?

-Igen.

-Akinél alig van erősebb?

-Igen.

-Nagyot?

-Igen.

-Olyat, akitől inkább mások félnek?

-Olyat is.

A lélek elgondolkodott. A raj jutott az eszébe. Mindig valakihez igazodott. Ha jobbra fordultak, jobbra ment, ha balra, velük tartott balra. Ha menekültek, menekült. Amikor pedig először egyedül döntött, szinte beúszott azonnal valamibe, ami felemésztette. Talán ez volt a baj, nem tanult meg döntést hozni.

-Nem akarok többé rajt.

-Rendben.

-Nem akarom, hogy bárki megmondja, merre menjek.

-Rendben.

-Nem akarom többet, hogy az áramlat vigyen.

-Rendben.

-És nem akarok többé kicsi lenni.

Az öreg bólintott. – Kezd körvonalazódni.

-Egyedül akarok lenni.

Az öreg erre nem válaszolt rögtön.

-Biztos vagy benne?

-Egész életemben mások vettek körül. És mi lett belőle? Amikor eltűnt az egyikünk, elfelejtettük. Amikor én tűntem el, valószínűleg engem is elfelejtettek. Azt hittem, azért létezem, mert mások úsznak mellettem. Most már látom, hogy ettől még ugyanúgy eltűnhetek.

-Ez igaz.

-Akkor olyat akarok, ahol nincs szükségem senkire.

-Ilyen élet nincsen.

-Azt hittem, hogy azzal, hogy választhatok életet, megválaszthatom a magányomat is.

-A magány és az, hogy nincs szükséged senkire, két különböző dolog.

-Nekem ugyanannak tűnik.

-Most még.

A lelket felbosszantotta ez a két szó. –Akkor legyen olyan állat, amelyik többnyire egyedül él.

-Van néhány.

-Nagy.

-Igen.

-Erős.

-Igen.

-Szabad.

Az öreg ezen elgondolkodott. –A szabadsággal óvatos lennék.

-Miért?

-Mert mindenki addig vágyik korlátlan szabadságra, amíg először teljesen magára nem marad vele.

-Én akkor is ezt akarom.

-Rendben.

Az öreg intett, és a semmiből fények jelentek meg körülöttük. Ezernyi, talán milliónyi. Az egyiknél megállt a lélek. Hatalmas, fehér állatot látott. Erős volt, és magányos. Nem volt körülötte raj, nem igazodott senkihez, arra ment, amerre akart.

-Ez.

-Az öreg a lélekre nézett. –Jegesmedve.

-Nem érdekel, hogy hívják.

-A környezetét nem akarod megnézni?

-Minek?

-Az is az élet része.

-Erős?

-Nagyon.

-Többnyire egyedül él?

-Igen.

-Szabad?

Az öreg egy pillanatig hallgatott. –Amennyire egy élőlény szabad lehet.

-Akkor ezt választom.

-Megnézhetnéd, hova születsz.

-Nem akarom.

-Az előbb még azért haragudtál, mert nem tudtad, mi vár rád.

-És most én döntök úgy, hogy nem akarom tudni.

Az öreg elmosolyodott, és átnyújtotta a poharat.

-Mindet?-kérdezte a lélek.

-Mindet.

-És utána semmire sem fogok emlékezni?

-Sem erre a helyre, sem rám, sem a halra, sem a harcsára.

A lélek a poharat nézte. –Arra sem, hogy én választottam. – Végül a szájához emelte a poharat.

 

 

III. fejezet

Elviselhetetlenül meleg van. Az éjjeleket jobban bírom, de nappal, ahogy perzsel a nap, csak túlélni akarom a világot. Bár a homok ilyenkor gyönyörű, ahogy sárgásvörösen visszaveri a fényeket, de amikor ritmusosan kell emelgetni a mancsodat, hogy ne perzselje szét a forróság, akkor a szépségre irányuló vágyaid eltompulnak. Szerencse, hogy négy van nekem belőlük, így mindig tudom valamelyiket pihentetni a levegőben.

A napból viszont csak egy van, és életem felét úgy töltöm, hogy morgok rá. Nem reagál. Ordítok is, de nagyképűen rám se hederít. Micsoda arrogáns fajzat. Pedig nem vagyok egy kicsi darab. A legtöbb élőlény, amelyikkel találkozom, vagy elfut előlem, vagy nagyon igyekszik úgy tenni, mintha nem is létezne. Az apróbbak beleássák magukat a homokba. Mások kövek mögé bújnak. Láttam olyat is, aki egyszerűen csak megdermedt, amikor észrevett. Ez nekem nagyon tetszik. Nem is az hogy félnek tőlem… (najó, egy kicsit az is). Inkább az, hogy senki nem áll az útamba, arra megyek, amerre akarok.

Nem kell követnem a kijelölt útat. Ha belegondolok, nincsenek is utak. Mindenhol csak homok. Előttem is, mögöttem is, balra is, jobbra is. Néha-néha látok egy sziklát. Jó dolog a változatosság, mondjuk még jobb az árnyék, amit vet, és amiben lehet egy kicsit hűsölni. Ha akarom, rögtön ledőlök az első tövében, ha akarok továbbmegyek, és kiválasztok egy másikat, lényeg a lényeg, hogy én határozom meg. Ha úgy döntök, nem pihenek meg egyetlen szikla tövében sem. Mondjuk azt általában megbánom.

Estefelé, mikor megy le a nap, mindenki más búvóhelyet keres, belém meg ilyenkor megérkezik az élet. Éjszaka barangolok, egyedül, senki nem szól rám. Szabad vagyok. Néha ki is mondom magamnak, hangosan: SZABAD VAGYOK!!!

Érdekes, hogy rajtam kívül mások keresik a társaságot. Fura érzés lehet, nem tudom átérezni. Némelyek olyan közel szoktak lenni egymáshoz, hogy szinte össze is ér az oldaluk. Mint például a kaktuszon ülő fekete madarak. Nekik jó lehet, repkednek, és nap közben nem kell elviselniük a forró homokot.  Látnak egy elhullott állatot, és esznek belőle együtt. Néha civakodnak, összekapnak. Nekem ilyen problémáim nincsenek, nem kell osztozkodnom senkivel. Amit megszerzek magamnak, az az enyém, senki másé.

Múltkor mondjuk láttam egy fekete sziklát. Valamiért megtetszett, nem tudom, miért. Félig belesüllyedt a homokba, és az egyik oldala a hold fényében kifejezetten simának látszott.  Megböktem az orrommal, semmi reakció. Megkerültem, a másik oldalról is ugyanilyen érdekes volt. Leültem mellé. Valahogy belém nyílalt a gondolat, hogy de szívesen megmutatnám valakinek.  Nevettem egyet magamon, totális hülyeség, miért akarnám megmutatni másnak, hiszen ez az én élményem. Abszurd.

Aztán továbbindultam. Néhány lépés után visszanéztem, ugyanott volt. Még néhány lépést tettem, megint visszanéztem, továbbra is ugyanott volt, mozdulatlanul. Végül már olyan messze kerültem, hogy eltűnt a sötétben. Nem tudom miért volt ez a zavaró érzés, hiszen csak egy kő volt.

A minap elkezdtem jobban gondolkodni a fekete madarakon. Kifejezetten csúnya lények, kopasz fejjel, és az utóbbi időben elkezdtek olyan sejtelmes, sunyi fejjel nézni rám, mint akik tudnak valamit, amit én nem. Az egyik pedig egy ideje elkezdett követni is. Igazából nekem ez nem probléma, mindenki arra megy, amerre akar, szeretem ezt ebben a világban. Körözni szokott felettem, aztán elrepül. Ezt szinte minden nap megismétli. Valószínűleg szimpatikus lehetek, megtetszhettem neki. Megértem, nem sok hozzám hasonló szokott errefele járni. Konkrétan egy sem.

Egyébként kialakult már egy rutinom is. Napközben barangolok, keresek ennivalót, vizet, néha felmászom egy dűnére, hogy megnézzem, mi van a másik oldalán. Általában homok. Estefelé meg nézem az eget, és számlálom a csillagokat. Rengetegen vannak. Egyszer megpróbáltam megszámolni őket.

Huszonnyolcig jutottam, amikor rájöttem, hogy fogalmam sincs, melyikkel kezdtem, ezért valószínűleg már ugyanezt számolom újra. Nem baj, megtehetem, szabad vagyok. Hajnalban pedig keresek egy sziklát, befekszem az árnyékába, és alszom. Általában arra ébredek, hogy a fekete madár köröz körülöttem. Először fent, aztán egyre közelebb hozzám.

Tegnap már rá is üvöltöttem: – Mit akarsz? – Körözött tovább. – Nincs itt semmi! – Újabb kör. – Menj innen!- Erre sem reagált.

Furák ezek az égi dolgok. Se a nap, se ez a madár nem hallgat rám. Végül ordítottam egyet. A madár megrezzent a levegőben, kicsit távolabb repült. Na! Mégiscsak lehet ezekkel beszélni. Elégedetten visszafeküdtem.

A következő éjjel fáradtabb voltam az előzőnél. Bosszantott, mivel az éjszaka a kedvenc napszakom, és nem akartam alvással pazarolni. Ilyenkor végre hideg van, lehet sétálgatni a csillagos ég alatt. Eldöntöttem, hogy nappal kell aludni. Végül nem ment az sem, mert kora hajnalban megint megjelent a fekete madár. Épp hogy csak megtaláltam a sziklámat, erre elkezdett körözni felettem. Lefeküdtem, és felnéztem rá. – Figyelj! Nekem aludnom kell. – Megtett egy kört. – Neked meg gondolom jólesik repdesni. – Újabb kör. – Na, akkor mindenki csinálja a dolgát, jó? – Megint egy kör. – Rendben? – Kör.

Kezdett idegesíteni. Nem azért mert féltem tőle, ugyan már… A mancsom majdnem akkora, mint ő. Csak jöjjön le, és megtanulja! De valahogy nem akart megérkezni mellém, mintha várt volna valamire. Aztán eszembe jutottak azok a mozdulatlan állatok, amelyekből ettek korábban a fajtársaikkal. Sokáig néztem a madarat. A madár is sokáig nézett engem.

Aznap nem aludtam rendesen. Éjszaka viszont ugyanúgy megindultam, nem hagytam, hogy ez a kellemetlenség elvegye az énidőmet. Néztem a csillagokat, néztem a dűnét, ahogy körbevett ugyanúgy a homok, mint minden egyes nap. Felnevettem, hogy hogyan rá tudok csodálkozni ugyanarra, amit minden másik éjjel már láttam. Viszont azt is észrevettem, hogy minden egy kicsit lassabban ment. Úgy éreztem, hogy a lábam nehezebb az eddigieknél, és többször meg kellett állnom pihenni. Volt, hogy azon kaptam magam, hogy lehunyom a szemem. Meg is haragudtam magamra. Nappal alszunk, éjjel aktívkodunk; ez az én rendszerem, én találtam ki így. Szabad vagyok!

Hajnalban, amikor megjelent az első vörös csík, már előre pásztáztam az eget, hogy megjelenik-e a madár. Még nem volt ott, ezért megkönnyebbültem. Gyorsan kerestem egy megfelelő sziklát, és lefeküdtem aludni.  Aztán eszembe jutott, hogy ha elalszom, akkor nem tudom elhessegetni, hogy elrepüljön tőlem. Furcsa érzés, de egy kicsit elkezdtem hiányolni valakit, aki nem volt mellettem, és így mindenre nekem kellett figyelnem.

A következő nap korábban jelent meg, mint szokott. Épp hogy csak lehunytam volna a szemem, már meg is jelent felettem. Nem tudom, honnan tudja mindig, hogy hol vagyok. Éjszakánként néha kilométereket megyek, összevissza kanyargok, dűnéket kerülök meg, sziklák között mászkálok, és mégis mindig megtalál. Elkezdte a szokásos köröket menni felettem. Ezúttal nem üvöltöttem rá, csak feküdtem a szikla árnyékában, és néztem. Ő is nézett engem. Tulajdonképpen nevetséges ez a szitu. Ketten vagyunk az egész sivatagban, akik rendszeresen találkozunk, és egyikünk sem örül a másiknak. Bár ki tudja, lehet, hogy ő örül nekem. Lehunytam a szemem, de nem tudtam elaludni, tudtam hogy ott volt. Amikor kinyitottam, már közelebb körözött.

-Hé! Látlak! Ne csináld!

Továbbra is felettem körözött.

-Nem érted? Aludnom kell!

Semmi reakció. Nem érti. Vagy lehet, hogy érti, csak nem érdekli. Visszafeküdtem, a szemem már égett a fáradtságtól. A nap közben egyre feljebb kapaszkodott, egyre kisebb lett az árnyék körülöttem. Hamarosan tovább kell mennem, mert különben utolérnek a fénysugarak. Remek! Ha nem alszom, éjszaka nem bírok bandukolni. Ha éjszaka alszom, elveszítem az egyetlen napszakot, amit szeretek. Felnéztem. –Gyűlöllek! – sziszegtem.

 

Aznap éjjel nem mentem messzire. Felkapaszkodtam az első nagyobb dűnére, lefeküdtem a tetején, és néztem a csillagokat. Legalább ezt nem vehetik el tőlem. Szabad vagyok. Megpróbáltam újra megszámolni a csillagokat. Tizenkettőnél elfelejtettem, melyik következik. Behunytam a szemem, csak egy pillanatra. Amikor kinyitottam a szemem, már máshol jártak. Felriadtam. Mennyi idő telhetett el? Felugrottam, körbenéztem. Egyedül voltam. Hirtelen elfogott az érzés, milyen jó lenne, ha lenne mellettem valaki. Nem kellene beszélnie, még csak szeretnie sem kellene. Csak lenne itt mellettem. Amíg alszom, ő ébren lehetne, és amíg ő alszik, én figyelhetnék rá. Elkiáltottam magam hangosan: SZABAD VAGYOK! Senki sem válaszolt.

 

Másnap nagyon zúgott a fejem, nem nagyon tudtam rendesen gondolkodni. A homok égette a talpamat, én pedig már olyan fáradt voltam, hogy néha elfelejtettem szokásos módon emelgetni a mancsomat. Sziklát kerestem, hűsító árnyékot, de sehol se leltem, csak a végtelen homoktengert láttam magam előtt.

Aztán megláttam egy kaktuszt. Jó magas volt, az egyik karján pedig valami fekete kupac volt. Először azt hittem, megint egy madár. Ahogy közelebb mentem hozzá, megláttam, hogy fészek volt. Megálltam alatta. Árnyékot szinte semmit sem adott, csak egy keskeny csíkot, amibe még a fejem se fért bele rendesen. Elkezdtem bosszankodni, amikor meghallottam valami csipogás szerű valamit. Felnéztem, és láttam, hogy a fészekből egy apró fej emelkedett ki. – Te meg mi vagy?- kérdeztem tőle. Az kitátotta a csőrét.

-Értem- válaszoltam, de fogalmam sem volt, hogy mit értek. Valamiért ott maradtam. A fióka újra kitátotta a csőrét. Éhes lehetett. Körbenéztem. – Rossz helyre születtél, barátom – mondtam neki. Ezen elmosolyodtam, bagoly mondja verébnek.

Aztán elsuhant felettem egy árnyék. Felnéztem, és megláttam a fekete madarat. Most nem körözött sokáig, egyenesen leereszkedett a fészek szélére. A fióka azonnal megmozdult, tátogott, és nyújtogatta a nyakát felé. A madár pedig lehajolt hozzá.

Sokáig csak néztem őket, a nagy fekete testű, kopasz valamit, és az apró fiókát, aztán valami békesség kezdett növekedni bennem. Végül letelepedtem a kaktusz árnyékában, fejemet a mancsomra tettem. Elmosolyodtam, és behunytam a szemem. Úgy emlékszem, hogy már nem nyitottam ki újra.