Pókhálón keresztül köszönt a hajnal,
rigó rikolt a reggelbe robajjal.
Pár óra álom, s benne az együttlét,
átölelve egymást, s vele az örökkét.
Míg álomtól részegen isszuk a kávét,
kacag hátadon a szeplő-ajándék.
Kékszem-fényben ülve nézel, ahogy nézlek,
Mosolygó Csóknak hiszel, én meg Kan Lidércnek.
Zenefüstben hallgatjuk a cigaretta hangját,
a verőfény behozza a villamos zaját.
Pajzán pókok futkosnak a kopott falon,
kovászos uborka integet az ablakon.
Ujjaiddal rajtam egy dallamot pengetsz végig,
míg homlokomon egy boldogságcsepp fénylik.
Fahéjízű csókot hintesz a számra,
s megöleljük egymást az estére várva.
Author: Kovács-Hargitai Anikó
Már régóta közel áll hozzám a szavak világa: az a különleges lehetőség, hogy néhány mondattal is lehet érzéseket, emlékeket vagy akár egy-egy fontos pillanatot megőrizni. Sokszor én sem tudom előre, hová vezet egy gondolat, amikor elkezdek írni, de talán éppen ettől olyan érdekes az egész. Az írás számomra egyfajta önkifejezés, de közben menedék és felfedezés is. Nem az a legfontosabb számomra, hogy minden tökéletes legyen, hanem hogy őszintén adjak át valamit abból, amit látok, érzek vagy éppen átélek. Alkotásaimban leginkább az emberi érzések, a kapcsolatok, a mindennapok apró pillanatai jelennek meg. Szeretem, amikor egy egyszerűnek tűnő gondolat mögött valami több rejlik. Hiszem, hogy egy jó vers vagy történet akkor válik igazán élővé, amikor az olvasó talál benne valamit saját magából.

