Magasan köröz a róna felett,
ahol már elnémul a táj.
Szárnyán évszázadok pora,
szemében térkép eme fertály.
Látta, mikor a folyók mentén
tüzek gyúltak az éjszakában.
Hallotta a lovak dobogását,
mikor egy nép indult hajdanában.
Várak nőttek a hegytetőkön,
majd kövekké porladtak.
Kardok csillogása megfakult,
rozsda őrzi nyomát e korszaknak.
Templomok harangja szólt,
folyók vitték a neveket.
S annyi ember ment alatta,
mint hulló falevelek.
Ő mégis mindig visszatért,
ahogyan az évszakok egymás után.
Nem kérdezte, ki ment vagy maradt,
ki osztozik e földnek trónusán.
Most is lassan köröz,
a városok fénye felett.
A szárnyain nem a múlt pihen,
hanem az emlékezet.
S ha egyszer eltűnik az út,
és nem marad semmi jel,
talán ő lesz az utolsó,
aki még bennünket felemel.
Megjelent az Irodalmi Rádió – Nagy kék alatt és fölött című antológiájában.
Author: Mészáros Csaba
Írással keresem azt, ami a felszín alatt marad: az ember és a világ közti feszültséget, a csendet a zaj mögött. Verseimben és prózáimban gyakran jelenik meg a természet mint tükör és mint menedék, ahol az ember újra szembenézhet önmagával. Foglalkoztat a társadalom működése, a felelősség kérdése és az a hajlamunk, hogy kívül keressük azt, amit belül kellene rendbe tenni. Írásaim egyszerre próbálnak kérdezni és szembesíteni, néha nyersen, néha csendesebben. Igyekszem közelebb kerülni a valóság és az igazság közötti határvonalhoz. A természet számomra nem díszlet, hanem alapállapot, amihez újra és újra vissza kell találnunk. Az alkotás számomra út és eszköz: egy folyamat, amelyben az ember lassan leveti a felesleget és hat a környezetére. Abban hiszek, hogy a változás mindig egyéni szinten kezdődik.
