A hegygerinc szélén állt,
alatta köd és rengeteg.
Szürke ruhát öltött magára,
hogy ne marjon bele a hideg.
Valaha ő vezette őket,
ismerte minden mozdulatukat.
Nyomában fiatal ordasok,
vonyították éjjelen a holdat.
Most már egyedül járta
a sziklák hallgatag fokát.
Nem üldözte a prédákat,
nem terelte a falkát.
A szél régi neveket suttogott,
emlékek szagát a havon,
de az eső elmosta a nyomokat,
egy tavaszi záporon.
Mégis, a béke ott maradt
a csillagok alatt vele.
Nem minden veszteség vereség,
ha elérkezett az ideje.
Az ezüst sarló lenézett rá,
mint régi társ az úton.
A szürkeség pedig továbbindult,
az ismeretlen nyomokon.
Megjelent az Irodalmi Rádió – A nagy kék alatt és fölött című antológiájában.
Author: Mészáros Csaba
Írással keresem azt, ami a felszín alatt marad: az ember és a világ közti feszültséget, a csendet a zaj mögött. Verseimben és prózáimban gyakran jelenik meg a természet mint tükör és mint menedék, ahol az ember újra szembenézhet önmagával. Foglalkoztat a társadalom működése, a felelősség kérdése és az a hajlamunk, hogy kívül keressük azt, amit belül kellene rendbe tenni. Írásaim egyszerre próbálnak kérdezni és szembesíteni, néha nyersen, néha csendesebben. Igyekszem közelebb kerülni a valóság és az igazság közötti határvonalhoz. A természet számomra nem díszlet, hanem alapállapot, amihez újra és újra vissza kell találnunk. Az alkotás számomra út és eszköz: egy folyamat, amelyben az ember lassan leveti a felesleget és hat a környezetére. Abban hiszek, hogy a változás mindig egyéni szinten kezdődik.
