Ott találkoztunk, ahol a hó még csendben ropog,
ezüstös jegén lábnyomaink fénye ragyog,
egy idegen táj volt, mégis ismerős minden mozdulat,
mintha úgy rendelték volna, hogy összefonják sorsunkat.
Nem kérdeztük, miért pont ott, miért pont akkor,
csak jött egy pillanat, mi nem volt olyan, mint máskor,
ahogy beszéltél, valami bennem lassan elindult,
és a szívem mélyén egy halk dallam felszabadult.
Aztán kiderült, hogy ugyanazok az utcák őriznek minket,
ugyanazok a falak látták már külön-külön éveinket.
Rákosmente zajában is egymás mellett mentünk el,
és ugyanakkor indultunk tovább, idegen érzéssel.
Túl sok véletlen, hogy az érzést ne lehessen megszeretni,
túl sok csendes jel, amit nem lehet nem észrevenni,
mintha az élet addig csak köröket rajzolt volna,
amely most megtört, hogy a vonalakat egymásba fonja.
Nem keresek benned többet, csak amit érzek,
ami kettőnkben van, pontosan az, amit értek,
nem kell más út, más történet, más igazság,
mert ami melletted szól az a bizonyosság.
Ha van válasz arra, hogy miért pont te,
akkor talán ez: mert így kellett történnie,
és mert minden út, amin eddig jártam,
végül odavitt, ahol rád találtam.
Megjelent a Pegazus Könyvek 2026 antológiában.
Author: Mészáros Csaba
Írással keresem azt, ami a felszín alatt marad: az ember és a világ közti feszültséget, a csendet a zaj mögött. Verseimben és prózáimban gyakran jelenik meg a természet mint tükör és mint menedék, ahol az ember újra szembenézhet önmagával. Foglalkoztat a társadalom működése, a felelősség kérdése és az a hajlamunk, hogy kívül keressük azt, amit belül kellene rendbe tenni. Írásaim egyszerre próbálnak kérdezni és szembesíteni, néha nyersen, néha csendesebben. Igyekszem közelebb kerülni a valóság és az igazság közötti határvonalhoz. A természet számomra nem díszlet, hanem alapállapot, amihez újra és újra vissza kell találnunk. Az alkotás számomra út és eszköz: egy folyamat, amelyben az ember lassan leveti a felesleget és hat a környezetére. Abban hiszek, hogy a változás mindig egyéni szinten kezdődik.
