Mai beszélgetésünkben Elena Ferrante négy részes regénysorozatát idézzük meg Anna és Ági segítségével. Első kérdésem, hogy mit jelent számotokra a történet? Milyen érzéseket keltett bennetek olvasása, illetve a regényekből készült sorozat nézése?
Anna: A két főszereplő, Lenu és Lila közül rám Lenu személye nagyon pozitívan hatott. Teljesen át tudtam élni az érzelmeit. Becsültem a kitartását, ahogy igyekezett céljai elérésében, melyhez egyáltalán nem vezetett egyenes út. Jó volt a monológjait olvasni, illetve a filmben hallgatni, amelyekben próbálta értelmezni a körülötte zajló eseményeket.
Ági: Nekem Lila személye is tetszett. Ő ugyan sokszor nyers és bántó módon reagál időnként a helyzetekre, de minden esetben rámutat valami fontos momentumra. Szimpatikus az is benne, hogy amikor gazdag asszony lett, akkor sem feledkezett meg a telepen élő szegény családokról. Lenuról sem. Lehetőségeihez képest támogatta őket. Például Lenunak megvásárolja a könyveit, a csemegebolt alkalmazottainak kiegészíti a fizetését, adakozó természet. De persze a szerintem indokolatlan hisztijei engem is bosszantottak.
Anna: Én azt látom Lilában, hogy bizony a nők is tudnak nagyon kegyetlenek lenni a férfiakkal szemben. Hiába kapnak nagyon sokat, az mindig kevés, vagy éppen más kellene.
Beszéljünk kicsit a regények szerkezetéről, a szereplőkről, a helyszínekről!
Ági: Lenu mondja el a történetet egyes szám első személyben, ő a főhős, de vannak részek, amikor Lila története kerül előtérbe. De mellettük ott van a telep, a családok, Nápoly és kicsit egész Olaszország. Az írónő rendkívül plasztikus képet fest a vizsgált korszakról. A film számomra jól visszaadta a könyv hangulatát. Az olvasása során hasonló filmet láttam magam előtt.
Anna: Lila és Lenu modellszereplők. Lenu, aki képes kitörni tanulása révén a szegény nápolyi környezetből, míg Lilának ugyan nem adatott meg a szervezett oktatásban való részvétel, de mégis sokat tanul autodidakta módon. Ők kicsit ellenpontjai egymásnak. Míg Lenut inkább a ráció irányítja, persze ez nem azt jelenti, hogy ne lennének érzelmei, de Lina, vagy Lila számomra a vad érzelmek rabja.
Ági: A többi szereplő és családjaik adják a modellszerű környezetet a 20. század második felében levő Olaszországban. Mint egy laboratórium, amely az első két kötetben egy nápolyi szegény telepet, majd a többiben kicsit Olaszországot is modellezi néhány északi város erejéig, mint Pisa, Firenze, Milánó, benne az észak – dél különbségeivel. Mintha más országok lennének.
Anna: A regény nekem egy sokváltozós szimulációs programra is hasonlít. Nagyon jó ötlet az író részéről, hogy a regények elején ismerteti az egyes családokat, hogy el ne tévedjen az olvasó a sok szereplő között.
Ági: Tényleg, igazad van. Sőt, szerintem a telepen élő családok is modellszerűek. Vannak kifejezetten szegények, akik alig tudnak megélni, általában az apa keresetéből. És van gazdagabb, kereskedőcsalád és egy kifejezetten gazdag, sokféle kapcsolattal rendelkező, kicsit maffiózósnak is nevezhető család, akik uralják a telepet.
Szerintetek vannak írói túlzások a regényben? Ha igen, mi lehet ezek szerepe?
Anna: Persze, túlzások ebben a műben is vannak, ahogy az szokás, hogy még jobban kidomborítsa az író a szerinte fontos mondanivalókat. A két főszereplő karaktere kicsit leegyszerűsített és egyben túlzó, idealizáló vonásokkal rendelkeznek. Különösen Lila személyét érzem eltúlzottnak, hogy annyira okos lenne, hogy például a bukott Lenut ő segítené a pótvizsgára való felkészülésben. A későbbi gyári jelenetekben, majd a korai számítógépes rendszer tanulásakor is hasonló érzéseim vannak vele kapcsolatban.
Ági: Lenu az okos és a későbbi kötetekben sikeres értelmiségivé válik, egyetemre megy, nemzetközileg is sikeres könyvet ír. Ezt a hirtelen jött könyvsikert is túlzónak tartom. Az ő tanulmányait tanítónője ráhatására biztosították a szülők. Persze realitások is megjelennek, miszerint volt, hogy megbukott. De az, hogy utána évfolyamelső lett szintén túlzó. Tehát ő az, aki kiemelkedik a nápolyi szegénynegyedből, ő a társadalmi mobilitás képviselője a regényben.
Milyennek látjátok a két nő kapcsolatát?
Anna: Szövetség és rivalizálás egyaránt jellemzi a kapcsolatukat, mintegy felváltva. Kicsit olyan, mint a kémiában a dinamikus egyensúlyi rendszer. Amikor éppen rivalizálnak az szellemi katalizátorként hat. Lenu sokszor csak azért tanul tovább, szerez diplomát vagy ír könyvet, mert bizonyítani akar. Kinek? Lilának. Lila viszont amikor látja Lenu haladását, vagy Ninoval való kapcsolata kezdetén, lázas önképzésbe kezd, hogy ne maradjon le a saját, belső mércéje szerint.
Ági: A nápolyi szegénynegyed erőszakos, patriarchális közegében ők ketten jelentik egymás számára az egyetlen valódi menedéket. Amikor a külvilág megrázkódtatásai (a családi erőszak, a szegénység, a rossz házasságok vagy a politika) lecsapnak rájuk, akkor viszont a szövetségük adja meg a védőhálót.
Anna: Az író zsenialitása abban rejlik, hogy őket egymás tükreiként alkotta meg: Lenu Lila nélkül valószínűleg megrekedt volna egy átlagos, szorgalmas tanuló szintjén, hiányzott volna belőle a merészség; Lila pedig Lenu nélkül elveszett volna a negyed fojtogató hálójában, mert nem lett volna egy olyan csatornája, amin keresztül kapcsolódhat a külvilág intellektuális életéhez.
Ági: És ez a kapcsolat évtizedeken keresztül működik. Még akkor is, amikor térbelileg eltávolodnak egymástól, hiszen Lenu elköltözik, családot alapít, gyerekei lesznek. Lenu még sikeres íróként is folyamatosan Lila hangját hallja a fejében. A legfőbb kérdés számára mindvégig az marad: „Mit szólna ehhez Lila?
Anna: Lila is kapcsolatban marad Lenuval, bármilyen mélyre is kerül a gyári munkával vagy a negyed fojtogató hétköznapjaival, Lenun keresztül, az ő sikerei és könyvei alapján tartja a kapcsolatot azzal a világgal, ahová őt nem engedték belépni. Lenut tekinti az ő megvalósult, kihelyezett énjének.
Ági: Szerintem a regényfolyam egyik legszebb gondolata éppen az, hogy vannak olyan meghatározó emberi kapcsolatok, amelyek függetlenek a térbeli és az időbeli távolságtól. A másik ember nemcsak a társunk életünk egy szakaszában, hanem beépül a gondolkodásunkba, a személyiségünk rétegeibe, sőt, akár meghatározó lesz abban, ahogyan a világot látjuk.
Anna: Beszéljünk még Lenu nyíltan felvállalt, szorongó megfelelési kényszeréről, melyet monológjaiban sokszor említ. Szerintem ez a könyv egyik legemberibb és legmeghatóbb rétege.
Ági: Tényleg. Lenu ugyan kiemelkedik a nápolyi szegénynegyedből, de a lelkében akkor is mindvégig ott marad a kisgyerekkori bizonytalanság: a félelem attól, hogy nem elég jó, hogy visszazuhan oda, ahonnan elindult.
Anna: Míg a külvilág számára ő sikeres értelmiséginek látszik, addig belül folyamatosan küzd saját magával. Ez a sebezhetőség teszi őt annyira hitelessé és rokonszenvessé.
Ági: Igen. Lenu mindvégig arra vágyik, hogy Lila elismerje őt. Még akkor is, amikor már sikeres, elismert író. Az igazi mércét nem a kritikusok, hanem Lila tekintete jelenti számára.
Anna: A regénysorozat legmegdöbbentőbb fordulata, hogy mi történik a gyerekekkel, a titokzatos eltűnés és a visszaküldött babák. Lila végül teljesen eltűnik a világból, mintha soha nem is létezett volna fizikai valójában, csak a hiánya marad utána.
Ági: Ez a fizikai eltűnés számomra annak a bizonyítéka, hogy Lila nem is tudott volna integrálódni abba a polgári világba, amelybe Lenu nagy nehezen betört. Lila számára a nápolyi miliő, a negyed fojtogató atmoszférája valójában börtön volt, amelyből csak egy radikális, semmivé váló lázadással tudott kilépni.
Anna: Lenu viszont megírja az egész történetet. Ezzel Lenu megteszi a felszabadulása felé vezető utolsó lépést: megszabadul a megfelelési kényszertől.
Ági: Csodálatos utazás volt ez a négy kötet. Olyan, mint egy hosszú, viharos fizikai-kémiai kísérlet, amelynek a végén minden elem a helyére kerül – még akkor is, ha a reakció égetett és sebeket hagyott maga után.
Köszönöm a beszélgetést!
Author: Radnóti Katalin
Budapesten születtem, itt tanultam, kémia-fizika szakos diplomát szereztem, dolgoztam tanárként, lett családom és unokám. Régóta dédelgetett álmom volt, hogy novellákat írjak életem érdekes eseményeinek felhasználásával a sok szakmai jellegű publikáció után. Elterveztem, hogy amint nyugdíjba megyek és lemennek a vállamról a munkából adódó terhek, feladatok, írni fogok. Már évekkel ezelőtt elkezdtem a témák gyűjtését, és amint tehettem, máris elkezdtem az írást. Emellett sokat olvasok szépirodalmat, történelmi regényeket, minegy olvasási lázban égek, hiszen a hosszú munkás évek alatt erre jóval kevesebb időm volt. Tudom, hogy még tanulnom kell a novellaírást. Ezért szívesen olvasom a társszerzők írásait is. Napjaimat családom, nemrég született kisunokám édesíti meg. További fontos tevékenységem még a rendszeres uszodalátogatás, ahol nemcsak a sport a fontos, hanem a közösség is. Mindig van kivel beszélgetni, megosztani az örömöket, bánatokat, reflektálni az aktuális eseményekre. Szakmai honlap: https://rad8012.members.iif.hu/