Soha nem gondoltam, hogy ez velem is megtörténhet. Mindig is tisztában voltam azzal, hogy az emberek, ahogy megszületnek, úgy meg is halnak. Azt is tudtam, hogy van, akinek nincs olyan sok ideje a földön, de a legrosszabb rémálmomban sem hittem volna el, hogy közéjük tartozom. 18 éves középiskolás fiúként azt reméltem, hogy az egész életem még előttem áll. Ezért sok döntést úgy hoztam meg, hogy azt hittem, adódik még lehetőség. Beletörődtem már a sorsomba, nem bánok szinte semmit. Egyetlen dolog motoszkál még a fejemben. Egy lány. Amióta ismerem, szerelmes vagyok belé. Még általános iskolás koromból ismerem őt és azóta mély érzéseim vannak iránta. Számtalanszor akartam neki vallomást tenni, de végül minden alkalommal megfutamodtam. Ma is csak ő jár a gondolataimban. Miért van az úgy, hogy az ember bárhogyan is dönt, végül megbántja? Elég erőt érzek magamban ahhoz, hogy a szemébe nézve elmondjam neki azt, ami már majdnem tíz éve a mellkasomat nyomja, de nem tehetem meg. Túl nagy önzés lenne tőlem, ha kiönteném a szívemet, mert lehet, hogy én jobban lennék, de neki ezek után csak még fájdalmasabb lenne ez az egész. A választól nem félek, mivel tudom, hogy nem viszonozza az érzéseimet. Számára csak egy megbízható barát vagyok a régi időkből. Nem akarom azt sem, hogy a halálom után a vallomásom miatt szeressen belém. Azt akarom, hogy elengedjen, hogy amikor rám gondol, csak melegség legyen a szívében, ne bűntudat. Számomra azok az emlékek a legszebbek, amelyekben együtt vagyunk. A legmelegebb emlékem róla az első találkozásunk. Emlékszem, amikor a nagyim meghalt. Körülbelül tízéves lehettem, senki nem ült le mellém, hogy megvigasztaljon. Egész nap csak ültem télen a padon, a hóesésben, sapka és sál nélkül. Este volt már sötét, amikor egy kislány váratlanul leült mellém. Az arcom a sok sírástól nedves lehetett, mert a lány egy zsebkendőt nyújtott felém. Elfogadtam és felitattam vele a könnyeim. Ezután a lány nem mozdult, nem is szólalt meg, csak ült némán. Ahogy egyre sötétebb lett, fázni kezdtem, a lány erre is felfigyelt és átadta nekem a sapkáját és a sálját. Egy óra múlva felállt, és mielőtt hazaindult volna, a finom, vékony karjaival átölelt. Soha életemben nem kaptam még olyan puha és meleg ölelést, mint akkor. Amint elengedett, kiegyenesedett és rám mosolygott. Az a mosoly olyan édes volt, hogy azt hiszem, abban a pillanatban talált rám először a szerelem. Halk hangján ezt mondta:
- Tudom, csak látásból ismerjük egymást, de nem lehetnénk barátok. Tudod, nekem nincsenek barátaim.
Ezután megfogta a kezem és együtt sétáltunk haza a jeges úton, a sötét éjszakában. Minden emlékem, amiben szerepel, melegséggel tölti meg a már alig dobogó szívemet. Azt hiszem, el kellene vinnem magammal ezt az érzést, akkor senkinek se fog fájni a szíve… csak nekem. Ha úgy távozom el, hogy nem mondom meg neki, hogy fontos volt nekem, olyan, mintha nem lett volna értelme az életemnek. Úgy érzem, ez volt az én sorsom, hogy őrülten beleszeressek egy olyan lányba, akivel soha nem lehetünk együtt.
Még azon töröm magam, hogy kitaláljam, mit tegyek az érzéseimmel. Hirtelen kinyílik a kórterem ajtaja és ő lép be rajta. A mosolya ma is olyan ragyogó, mint mindig. Amint meglátom, a szívem még az utolsó perceiben is beleremeg.
- Szia! – köszön rám mosolyogva, miközben leül mellém.
A hangom már gyenge, a lélegeztetőmaszkon keresztül pedig alig hallható, de így is beszélgetni akarok vele.
- Nem az iskolában lenne a helyed?
- Úgy gondoltam ma igazán kihagyhatom a matekórát.
Miközben hozzám beszél, a kezemet a kezébe veszi és finoman simogatni kezdi. Mivel annyira szeretem őt, szeretném a kezét fogni, de zavarban vagyok. Ezért, amilyen gyorsan csak tudom, kihúzom a kezem a tenyeréből.
- Mi a baj? Eddig nem zavart.
- Mondani szeretnék neked valamit!
Meg akarom tenni. Be akarom vallani, hogy ő volt életem szerelme. Hogy az eddigi összes fájdalmas kezelést és műtétet azért éltem túl, mert fel akartam ébredni hozzá. Viszont ez most más. Hiába akarok még küzdeni ellene, ha behunyom a szemem, már nem fogok tudni felébredni.
- Tudod, valószínűleg nekem már csak perceim vannak, de…
- Ne beszélj butaságokat, meg fogsz gyógyulni.
Annyira féltem őt. Nem akarom, hogy miattam törjen össze a szíve, de úgy érzem meg kell tennem.
- Még el kell mondanom valami nagyon fontosat.
- Én is szeretnék majd valamit mondani.
A szó, amit ki akarok mondani, már a nyelvemen van, de nem akar kijönni. Nem hibázhatom el. Egyetlen lehetőségem van. Őszintén kell mondanom, hogy legyen súlya az érzéseimnek. Már éppen nyitnám ki a szám, amikor a mellkasom eszeveszettül szorítani kezd és elnehezednek a szemeim. Azt hiszem, tényleg eljött a végső perc és az utolsó esély. Ezt most komolyan meg kell ragadnom, nem úgy, mint eddig.
- Hadd kezdjem én.
- Csak tessék.
- Hálás vagyok neked mindenért.
A hangom egyre gyengébb, a szavak súlya egyre nehezebb. A levegő egyre sűrűbb, a pillanat egyre hosszabb, a világ egyre homályosabb. A fények túl erősek, a hangok túl tompák. A monitor, amelyre rá vagyok kötve, villogni és pityegni kezd, azt jelezve, hogy a vérnyomásom drasztikusan esni kezdett. A szerelmem felpattan mellőlem és már éppen segítségért rohant volna, de szerencsére időben elkaptam a kezét.
- Ne menj el!
- Hívnom kell az orvost!
- Mielőtt már késő lenne, kérlek!
A monitor egyre gyorsabban csipog mellettem, sürgetve, hogy minél gyorsabban mondjam ki, amit szeretnék. Mielőtt az utolsó esélyem is elszáll.
A testemet alig érzem, de amennyire csak tudok, rászorítok a kezére.
- Be kell vallanom valamit, amit már régen kellett volna…
- Ne beszélj, inkább lélegezz!
A fájdalmaim elérték a tetőpontot, és a szememből könnyek kezdenek folyni. Minden erőmet összeszedem, hogy tisztán ki tudjam mondani a szót. Mély levegőt veszek és beszélni kezdek.
- Te voltál az életem értelme…
- Ezt majd később…
- Te voltál a nap, amely fényével beragyogta a sötét napjaimat. Miattad érezhettem a nap melegét és…
Mielőtt a szemem végleg lecsukódik, végre sikerül megtalálnom a megfelelő szót.
- Te voltál az életem szerelme…
- Tessék?
Az utolsó szó jogával élve kimondom azt, amit a sorsom már rég megírt.
- Szeretlek!
A következő pillanatban minden elsötétült, és a távolban a monitor kisípolt, ami azt jelenti, hogy az életem véget ért. Meghaltam.
Author: Labádi Hanna
Bemutatkozás: Labádi Hanna vagyok, 17 éves középiskolás. Szeretek olvasni és koreai sorozatokat nézni. 14 - 15 éves lehettem, amikor elkezdtem történeteket írni. Az ötlet, ami most már az álmom a romantikus sorozatoknak köszönthető, amiket néztem. Úgy gondoltam én is képes lehetek egy ilyen világ megalkotására. Azóta csak egyre biztosabb vagyok abban, hogy ez az, amit igazán szeretek. Fő célom az, hogy azokat az érzéseket, amiket egy adott történet megírása közben érzek át is tudjam adni minden egyes olvasónak. Remélem sikerrel járok.
