A halál három hulláma

A kijelzőn úgy cikáztak a gammahullámok, mint a legyek után kapkodó fecskék. Gintaras Banionis operátor megigazgatta a friss géllel megkent elektródapárnát a páciens homlokán. Az ősz hajú férfi a hátán feküdt, arcvonásai kisimultak. A test megkezdte a kihűlést. Az érzékeny szenzorok az idegpályákban felszikrázó utolsó elektromos kisüléseket vadászták.

Az Elysium szuperprocesszorai mohón nyelték az adatfolyamot. A padló alatt folyékony nitrogénnel hűtött kvantumszerverek visítottak, mintha maguk is fájdalmat éreznének. Másodpercenként két exabájtnyi emlék zúdult át a száloptikákon, a mesterséges intelligencia pedig késlekedés nélkül válogatta őket. Minden állapotjelző zöld mezőben ringatózott, Gintarasnak csak ellenőriznie kellett a folyamatot. Egyetlen oda nem illő, fehér felvillanást látott, de Gintaras nem törődött vele. Fáradt volt, túlerőltette a szemét.

Az ágyon fekvő ősz férfi – Arthur Dennoc nyolcvanegy éves ingatlanmogul – már az örökké tartó boldogság fényében úszott.

Amikor az utolsó hullámok is kisimultak, és az Elysium megadta a jelet az alany lekapcsolására, Gintaras magára hagyta a testet, amelyet hamarosan a halottasházi fiú vesz kezelésbe. Átsétált a következő pihenőszobába, Madame Lopezhez. Az ablakon túl fény villant a szürkeségben és megdörrent az ég.

– Közel az idő – suttogta Madame Lopez. Hamuszürke bőre ráfeszült arccsontjára, botoxolt ráncai finom pókhálóknak tűntek. Mosolyogni próbált, de fakó szemei rémülten forogtak üregükben. Amióta rákapcsolták az Elysiumra, minden délután lejátszódott ez a jelenet. Gintaras türelmesen elmagyarázta a folyamatot, Madame Lopez pedig megkönnyebbülve várta az éjszakát.

– Veszélyben vagyunk? – a sovány asszony a felhők alján cikázó villámok felé intett a szemével.

– Szünetmentes áramellátásunk van – nyugtatta Gintaras.

– Elmondaná… – suttogta a fáradt hang.

Gintaras végigsimított a ritkuló hajú koponyán, és belekezdett.

– Élete legszebb és leghosszabb időszaka vár önre.

– Mi van, ha tévednek? – kérdezte Madame Lopez. A csontos ujjak a takarót markolászták.

– Ez nem hit – válaszolta mosolyogva Gintaras. – Ez tudomány. A halál három hullámban érkezik.

Az ég hangosat reccsent, Madame Lopez ujjai megrándultak, de áhitattal hallgatta Gintarast.

– A modern EEG berendezések kimutatták, hogy a haldoklók idegsejtjei jellegzetes kitöréseket produkálnak. Miután a szív megáll, és az agy már nem kap oxigént, egy eseményláncolat indul be.

A morajlás elhalt, egy pillanatra néma csönd állt be a betegszobában.

– Az első hullám a gamma kitörés – folytatta Gintaras. – Hatalmas elektrokémiai cunami söpör végig az agykérgen. A neuronok leadják az összes maradék energiájukat, mielőtt a sejtmembránok összeomlanak. Dopamin és endorfin árasztja el az idegpályákat. Ezután egy alacsonyabb frekvenciájú lefutás jön, majd az EEG egyenessé válik. A folyamat percekig is eltarthat.

– A halálközeli élmény – rebegte Madame Lopez.

– Már régóta ismert és mérhető – folytatta Gintaras. – Mi viszont irányítani is tudjuk.

Az ágy végében tornyosuló berendezésre mutatott, melynek képernyőjén szivárványos foltok pulzáltak.

– Az interfész rácsatlakozik a hullámokra. A klinikai halál beálltakor meglovagoljuk a gamma-kisüléseket, miközben a szuperszámítógép blokkolja a negatív emlékbetöréseket, és navigálja a páciens tudatát az előre kiválasztott egykori élményekhez. Csak a szép pillanatok. Végtelenítve.

– Garantált örökkévalóság – visszhangozta Madame Lopez az Elysium reklámszlogenjét. – Tudja, az első házasságom nászutazását választottam. Karib-tengeri szerelmes körtúra.

Gintaras felkapta a fejét a kijelzőn átfutó fehér torzulásra. Az asszony elhallgatott.

A megnyugtató színörvény visszatért. Gintaras újból az idős nőre figyelt.

– Hát persze, hogy tudja – Madame Lopez hangját tompa dörrenés nyomta el. Megragadta az operátor karját és megszorította. Gintaras nem húzta el. Megnyugtató hangon folytatta a beszélgetést.

– Az Elysium forradalmi újítása, hogy lelassítjuk az időérzékelést. Egy valós másodperc a páciens tudatában nagyjából tízévnyi szubjektív megélésnek felel meg. Ha nem is örökkévalóság, de évezredekig tartó boldogság, anélkül, hogy tudná, a valóságban mindez pár perces haláltusa.

Madame Lopez szorítása enyhült Gintaras csuklóján.

– Tudja, fiam, valahányszor ezt elmeséli nekem, félelem nélkül várom az éjszakát.

A szokásos esti beszélgetés végére értek. Az operátor visszatért a vezérlőbe. Az Elysium kvantumszíve lankadatlanul zúgott. Gintaras leült a főkonzol elé, és megnyitotta a napi jelentést. Arthur Dennoc, az ősz hajú öreg adattáblája már elszürkült, hamarosan új páciens életjeleinek adva át a helyet. A tizenhat aktív eset agyhullámai színpompás hullámokat vetettek. Tizenhat dúsgazdag ember, aki megvásárolta magának az örökkévalóságot. Tizenhat tudat, készen arra, hogy a halál három hullámát meglovagolva elérkezzen az Elysium ölelő karjaiba, a saját paradicsomába.

Akkor látta meg ismét a fehér felvillanást. Csakhogy ezúttal nem a monitoron.

Gintaras előrehajolt.

A torzulás a műszerfal mögött, a falon lógó tájképen vibrált.

Fáradt vagyok. Túlerőltettem a szemem.

Pontosan ugyanezt gondolta nemrég, Arthur Dennoc ágyánál.

Pontosan ugyanezt gondolta tegnap is.

A torzulás már a függöny egy részére is kiterjedt. Mint egy glitch a monitoron. Széteső kép, csakhogy ezúttal a valóságban.

A felismerés olyan lassan érkezett, mint amikor a füst felszáll, és láthatóvá válnak a körvonalak.

Gintaras mozdulatlanul ült, és hagyta, hogy a gondolat megérjen.

Előző nap is volt egy ősz páciens, akinek a géllel megkent elektródapárnát igazította el a homlokán. Madame Lopez akkor is a karib-tengeri nászútjáról suttogott. Volt néhány fehér felvillanás.

De hány napja?

Megpróbálta visszafejteni. Haldoklók arca. Csontos ujjak szorítása a csuklóján. A mindenhatóság érzése, ahogy elküldi őket az időtlen időkig tartó boldogságba.

Gintaras a tenyerébe temetkezett.

Mikor volt az utolsó nap, amelyik nem ebből állt? Mikor evett utoljára valami olyat, amire emlékszik? Mikor beszélt valakivel a munkán kívül, mikor aludt, mikor ébredt, mikor volt valami, ami nem ez a folyosó, nem az elgyengült testek és a monitorok?

A következő villámcsapás után sötétbe borult a vezérlő. Csak a műszerek fénye rajzolt vibráló felhőket Gintaras arcára. Aztán felvillantak a lámpák, újból steril, fehér ragyogásban úszott a terem.

Gintaras felpillantott. A kijelzők rendben. A torzulás megszűnt. A falon lógó kép és a függöny körvonalai egyenesek. Semmi rendkívüli. De most már tudta, mit keres. Megnyitotta a saját belépési naplóját, visszagörgette az adatokat.

Az első bejegyzés tizennyolc hónapja volt. Az utolsó bejegyzés ma reggel. Közte nem volt egyetlen kilépési rekord sem.

És azóta minden nap ugyanolyan. Ami új, az a vihar, és a képernyőből kiszabaduló torzulás.

Remegő kézzel nyúlt a konzolhoz. Begépelte a saját nevét. A rendszer egy pillanatig habozott – szokatlan késlekedés, amelyet korábban sosem tapasztalt – majd megjelent a képernyőn az adatlapja. Ábécérendben szépen besorolva a páciensek fájljai közé.

Gintaras Banionis. Felvétel időpontja: tizennyolc hónapja. Interfész állapota: aktív. Hullámstabilitás: 99,97%.

A megjegyzés rovatban egyetlen mondat állt:

A páciens az általa kifejlesztett, Elysium nevet viselő eljárással kapcsolatos munkáját választotta legboldogabb emlékének.

Gintaras sokáig ült mozdulatlanul. Az ablakon túl tompa fény villant, a vihar távolodott.

Nem szabadna tudnom, hogy ez itt mind csak emlék.

Nem szabadna tudnom, hogy a valóságban éppen haldoklok.

Gintaras homlokán verejék csorgott le. Ami odakint egy-két perc alatt véget ér, az Elysiumban már száznyolcvan napja tart, és ez még csak egy szempillantás a teljes időtartamból.

Talán odakint éppen akkor csapott le egy vihar, amikor Gintaras átlépett a három hullámon. A túlfeszültség zavart okozhatott az Elysium áramköreiben. Beragadt egy emlékpálya, és újra ismétli magát. Gintaras pedig tudatára ébredt ennek.

A folyosó félhomályából fáradt suttogás érkezett.

– Közel az idő… Elmondaná…

Gintaras felállt, megigazította a köpenyét, és elindult a szobába.