Elfojtott érzelmek
Nagy volt az öröm a családban: szinte egyszerre szült a két nővér, az egyik kislányt, a másik kisfiút. A kisvárosban akkoriban még nem működött bölcsőde, s mivel mindkét szülőpár dolgozott, amint lehetett, a gyerekeket a munkában töltött időre a még jó erőben lévő nagyszülők gondjaira bízták, akiket boldoggá tett a rég várt két kis apróság érkezése, hiszen mi lehetne nagyobb öröm annál, mint hogy bővül a család! Nagy szeretettel gondozták, nevelték őket, élvezettel figyelték, ahogy fejlődnek, ismerkednek az őket körülvevő világgal. A szülők óvodába sem íratták a kicsiket, hisz a nagyszülőknél a legjobb helyen voltak, mindent megkaptak, amire szükségük volt: szeretetet, törődést, biztonságot. A két gyereknek pedig elég volt egymás társasága; egész nap együtt játszottak, homokoztak, bújócskáztak a nagyszülői ház hatalmas udvarán, ahová a nagypapa még egy hintát is felszerelt. Munka után pedig megérkeztek a szülők, hogy ki-ki hazavigye fiát vagy lányát.
Majd, amikor eljött az ideje, beíratták őket az iskolába, ahol egy osztályba kerültek. A tanító néni az apró termetű kislányt az első padba, egy fejjel magasabb unokatestvérét pedig hátrébb akarta ültetni, de a görcsösen egymásba kapaszkodó, elszánt tekintetű, makacs némaságba burkolózó gyerekek láttán – jó pedagógus lévén – egymás mellé, egy padba ültette őket. Néhány évvel később az élet újabb fordulatot vett: a kisfiú apját előléptették, s a jövedelmezőbb munka, nagyobb lakás, jobb élet reményében egy másik, távoli városba költözött a család. A költözés idején derült ki az is, hogy a kisfiú édesanyja hosszú idő elteltével ismét babát vár. Így kétszeres volt az öröm: a szülők örültek a leendő kistestvérnek, a kényelmes, tágas, szép új lakásnak. Ám az öröm nem tartott sokáig. Az új állás nem váltotta be az apa reményeit, a munka sem végzettségének, sem a kapott ígéreteknek nem felelt meg. A kisfiúnak nem voltak barátai, délutánonként morcosan, unatkozva üldögélt szép új szobájában. De a legnagyobb csapás az volt, hogy a kisfiú édesanyja – talán a sokasodó bajok miatt, talán más okokból – fájdalmas görcsök közepette elvesztette rég várt magzatát, be kellett feküdnie a kórházba. Végül hosszas gyötrődés után az apa felmondott a munkahelyén, a szolgálati lakásból is kénytelenek voltak kiköltözni, így egyszerre kellett állást és lakást keresnie, feleségéről és fiáról gondoskodnia. Ilyen körülmények között nem tehetett mást, ismét megkérte a nagyszülőket, vigyázzanak kisfiukra, amíg sikerül rendeznie a helyzetet. Hiszen ott volt a nagyszülői háztól nem messze a kedvenc unokatestvér, akivel a kisfiú egy osztályba járhatott, és ott volt a kislány gondos, mindenre odafigyelő édesanyja is.
A gyerekek pedig – mintha sohasem váltak volna el – ott folytatták, ahol abbahagyták. Külsőre ugyan nem hasonlítottak egymásra, a kisfiú szőke volt, erős és energikus, a kislány sötét hajú, törékeny, csöndes, ám az ízlésük egyforma volt: ugyanazokat a dolgokat szerették, ugyanazokon a dolgokon nevettek vagy sírtak. Egymás gondolatait is kitalálták. A nagyszülők tréfásan ikreknek nevezték őket. A kislánynak nem voltak barátnői, a fiúnak barátai, minden idejüket együtt töltötték, az iskolában és azon kívül is. Együtt tanultak, együtt csavarogtak.
Akkoriban szép havas telek voltak, az egész város megváltozott, a szikrázóan fehér hó mindent betakart, az egész kisváros olyan lett, mint egy mesebeli tündérország. A gyerekek hógolyóztak, felbaktattak a közeli dombtetőre, és lesiklottak a havas lejtőn. Ahogy közeledtek a lejtő aljához, a szánkó egyre gyorsabban siklott, szinte repült! A kislány izgalmában az elöl ülő fiúba kapaszkodott. Ha legurultak a szánkóról, leverték a havat a kabátjukról és nevettek, nevettek… Körülöttük csak úgy szikrázott a mindent beborító hó. Az udvaron hóembert építettek – akkorát, mint a kisfiú -, s mivel épp Zénó napja volt, elnevezték hát Zénónak. Vittek neki süteményt, s hogy ne fázzon, ráadták nagypapa kalapját. Attól kezdve, hogy megnyílt a jégpálya – ami igazi szenzáció volt a kisvárosban – ha csak tehették, elmentek korcsolyázni. A kisfiú volt a bátrabb, kézen fogta az ijedt kislányt; első csúszásaikat egymásba kapaszkodva tették meg. Ha elestek, felálltak, majd újra próbálkoztak. Soha nem fáztak, valami belülről melegítette őket. Azóta is voltak havas telek, de az ideig-óráig fehér hó soha nem volt olyan vakítóan fehér, fényes és szikrázó, mint akkoriban volt. Egyszer a nagypapa még azt is megszervezte, hogy egy igazi lovas szánra is felülhessenek. És ők azt kívánták, hogy a télnek soha ne legyen vége.
Ám a tavasz új örömöket hozott, kizöldültek a bokrok, a fák, s a nap lágyan simogató sugarai ismét a szabadba csábították őket. A visszaút az iskolából gyakran nagy kerülővel történt – pedig tudták, hogy a nagymama ebéddel várja őket -, a kisfiú megmutatta a kislánynak, hogyan kell egy pallót átvetve keresztülmenni a patakon, felmásztak a dombra, az erdőben csatangoltak, vagy felderítették a város számukra még ismeretlen részeit. A napok színesek, fényesek voltak, az ételek ízesek és illatosak. A kislány felnőtt korában – részben munkája révén – sok tavat, folyót és tengert látott, sőt még az óceánhoz is eljutott, de annak a gyerekkori pataknak a varázsát semmi sem múlta felül. Ott volt valami a fényben, az árnyak játékában és a víz csobogásában, amit sehol máshol nem talált meg.
És amikor eljött a nyár, az idő és a tér egyaránt végeláthatatlannak tűnt számukra. A családnak volt a Balaton déli partján egy kis nyaralója, így a gyerekek a nyári vakációt nagyrészt a tó mellett töltötték; hamar megkedvelték a vizet, élvezettel játszottak benne, megtanultak úszni, bukfencezni. Alig lehetett őket kiimádkozni a partra. Időnként a nagypapa vízibiciklit bérelt, s ők nagy örömmel hajtották, legszívesebben – ha a nagypapa engedte volna – a túlsó parton kötöttek volna ki. Egyszer-egyszer hajókázni is elmentek. Vagy kirándultak, átmentek az északi partra, megmászták a Badacsonyt. A nyár egyet jelentett a szünidővel, a tó által nyújtott örömökkel, a korlátlan szabadsággal. Az utolsó együtt töltött nyaralás alatt kitaláltak egy nyelvet, amit csak egymás között használtak, s amit rajtuk kívül senki sem értett. És ők azt kívánták, hogy a nyárnak soha ne legyen vége.
A két cseperedő gyerek olyan érzéseket ébresztett a nagyszülőkben, amilyeneket régen nem éreztek; mennyei jutalomként tekintettek rájuk, szinte megfiatalodtak a közelségüktől. A kislány édesanyja azonban – látva, hogy a két gyerek elválaszthatatlan – egy idő után nyugtalankodni kezdett, valami nem tetszett neki ebben a szerinte túl szoros kötelékben; maga sem tudta pontosan, mit, de valami helytelent, valami meg nem engedhetőt látott benne. Az idő múlásával nyugtalansága fokozódott, úgy döntött hát, hogy a nagyszülők tiltakozása ellenére a tanév végén visszaviszi a kisfiút a szüleihez, akik szerencsére addigra már rendezték problémáikat. Így a gyerekek a következő nyarat már külön töltötték, ősszel pedig új környezetben, új társak között folytatták immár középiskolai tanulmányaikat. Ismét elválasztották hát őket, ezúttal végleg. Kezdetben úgy tűnt, a sok új élmény, új benyomás segít lefoglalni őket, és könnyebben viselik egymás hiányát. Az anya elégedetten figyelte lányát, ám egy idő után az elégedettség egyre inkább aggódásba fordult. A lány minden feladatának eleget tett, de egyre csendesebbé, egyre visszahúzódóbbá vált, továbbra sem voltak barátnői, egyedül a nagyanyjával tartott kapcsolatot, akihez szinte naponta ellátogatott. A nagyapa, fájdalom, időközben elhunyt, ami a lányt rendkívül megviselte.
A lány a kötelező tanórákon kívül semmiben sem volt hajlandó részt venni. Ha csak tehette, a szobájában ült és zenét hallgatott. S míg azelőtt szinte mindenre nyitott volt, most egyre kényszeredettebben és minden érdeklődés nélkül tudta le iskolai és családi kötelezettségeit ebben a számára egyre szürkébb, egyre sivárabb világban, melyből kivesztek a színek, fények, illatok. Sápadt volt, étvágytalan és kedvetlen, bőre szinte átlátszóvá vált. Az anya kísérletei, hogy a lánya köré társaságot szervezzen, rendre kudarcot vallottak. Majd eljött az érettségi, amit a lány – hisz mindig is okos volt – sikerrel vett, és tanulmányait egy másik város egyetemén folytatta. Addigra már nagyanyja is elment, így könnyű szívvel hagyta el szülővárosát. Ekkor, bár sajnálta, hogy ritkábban látja lányát, az anyában ismét új remények ébredtek. Új környezet, új ismeretségek… Hiszen a lány szép is, okos is… Várakozásai azonban egyelőre nem teljesültek. A lány – ha ritka találkozásaik alkalmával egyáltalán beszélt valamiről – csakis a tanulmányairól, vizsgáiról ejtett szót. Várjunk, idővel, majd… – gondolta az anya. Nemsokára nagy hír érkezett – az unokafivér nősül, méghozzá néhány héten belül! A hír az öröm mellett általános csodálkozást keltett a családban, hiszen senki nem tudott a fiú semmilyen kapcsolatáról, sem eljegyzéséről… Esküvő, ilyen hirtelen, fagyos januárban, a vizsgaidőszak kellős közepén! Ám amikor meglátták a szőke, gömbölyded, domborodó hasú ifjú menyasszonyt, mindenki megértette a sietség okát. Az anya szerint az unokatestvérek az illendőnél kissé hosszabban ölelték egymást. A házassági ceremóniát követő vacsora – feltehetően az ifjú feleség állapota miatt – ünnepélyes, de rövid volt.
Teltek az évek; az unokafivér házassága – talán a mostoha körülmények miatt, hiszen mindketten egyetemre jártak, gyereket neveltek, saját lakás hiányában a fiú szüleinél húzták meg magukat – rövid életűnek bizonyult, a kisfiuk még kétéves sem volt, amikor szülei a válás mellett döntöttek.
Az unokahúg, miután befejezte tanulmányait, több munkahellyel is próbálkozott, mire megtalálta a neki legjobban megfelelőt, majd egy év elteltével – anyja nagy örömére – hozzáment a barátjához, akivel már évek óta együtt jártak. Idővel szült két gyereket, és anyjához hasonlóan a tőle telhető legnagyobb gondossággal nevelte őket.
Az unokafivér fiatalon, tisztázatlan körülmények között halálos balesetet szenvedett. A szomorú eset kapcsán sok mindent lehetett hallani, egyesek még öngyilkosságot is emlegettek, de ne adjunk hitelt a pletykáknak.
Az unokahúg minden este elmondott egy imát egy olyan nyelven, amit az egész világon egyedül ő értett.
Author: Károly Judit
Az írás-olvasás ikertevékenység mindig is életem egyik meghatározó eleme volt. A több nyelven olvasás természetes hozadéka lett a műfordítás, ez a sokszor keservesen nehéz, ám különlegesen szép és izgalmas feladat, mely a mai napig igazi kihívás számomra. A műfordítás is – hogy egy már-már klasszikus mondást idézzek – „a boldogság egy formája”. Eddig tíz fordításkötetem jelent meg a Bábel, a Novella és a Napkút Kiadó gondozásában. Ám egy fájdalmas élmény hatására, mely egész életemet megváltoztatta, elemi erővel tört fel bennem az igény, hogy saját hangomon is megszólaljak, beszéljek a bennem kavargó érzésekről, az életemet meghatározó irodalmi és személyes találkozásokról, a körülöttünk levő világról és az abban zajló eseményekről. Így születtek és jelentek meg első írásaim. Az írás számomra egyfajta vígasz, remény, útkeresés, hit az élet élhetőségében – és talán szépségében. Köszönöm az Irodalmi Rádiónak, hogy tagjai közé fogadott.