Volt egyszer, nem is olyan messze, de mégis távol mindentől, egy apró faház az erdő mélyén. Egy tó partján állt, magas hegyek ölelésében, ahol a reggeli köd úgy simult a fenyvesek közé, mintha az égbolt puha takarót terített volna a tájra.
Ebben a házikóban élt egy idős asszony. Már nem volt fiatal, a haja ezüstösen csillogott, arcán pedig ott sorakoztak az évek apró történetei. Nem volt gazdag, nem voltak fényűző tárgyai, de volt valamije, amit a világban egyre kevesebben ismertek: lelki békéje.
Egykor ő is a rohanó emberek közé tartozott. Ismerte a zsúfolt utcákat, a türelmetlen tekinteteket, a hosszú sorban állásokat, a dudáló autókat és az egymás szavába vágó emberek hangját. Emlékezett a porra, a füstre, a folytonos sietségre, arra, ahogyan mindenki valahová igyekezett, mégsem ért rá igazán sehová megérkezni.
Sokáig próbált ő is megfelelni ennek a világnak. Aztán egy napon elfáradt. Nem a lábai, hanem a lelke.
Elköltözött hát az erdő mélyére, ahol nem kellett többé az óráját figyelnie, és senki sem kérdezte tőle, miért nem siet.
Minden reggele ugyanúgy kezdődött. Megfőzte a jó forró kávéját, magára terítette vastag, puha pokrócát, majd kiült a kis ház tornácára. Előtte a tó tükrében megpihentek a hegyek, a fák pedig csendben bólogattak hozzá. Néha hó hullott, máskor őszi levelek táncoltak a szélben. Ő pedig csak ült, kortyolgatta a kávéját, és emlékezett.
Eszébe jutottak a régi arcok, a beszélgetések, a nevetések, az elhibázott döntések és a szép pillanatok. Nem akarta kitörölni a múltat, hiszen az is hozzátartozott ahhoz, akivé lett.
Sokan talán magányosnak gondolták volna, ha látták volna ott ülni a tornácon. De ők nem tudták, hogy az asszony soha nem volt igazán egyedül. Vele éltek az emlékei, a gondolatai, a régi dallamok és mindazok, akiket valaha szeretett.
Egyik este, amikor a nap utolsó aranysugarai megpihentek a hegycsúcsokon, elmosolyodott.
– Milyen különös – suttogta. – Egész életemben kerestem a boldogságot, miközben talán csak arra vártam, hogy végre meghalljam a csendet.
Aztán felhúzta vállára a pokrócot, belekortyolt a kihűlő kávéba, és hálát adott azért, hogy még mindig van egy hely a világban, ahol nem kell semmivé válnia ahhoz, hogy elfogadják.
Mert ő már nem akart lépést tartani a világgal.
Megtalálta a saját ritmusát.
És az erdő mélyén, a tó partján, egy apró faházban élt egy asszony, aki talán mindenkinél jobban tudta, milyen érzés igazán hazaérkezni.
Author: Kollár Nélia
1988.04.17-én születtem e világra. Iskoláimat rendre jó eredménnyel végeztem. 2006-2010. Tanítóképző Főiskolára jártam, amit azért tartok fontosnak megemlíteni, mert itt már kifejezésre juttattam alkotás iránti vágyamat és rengeteget festettem. 2010-2018. között Vácott egy helyi általános iskolában tanítottam, ahol megélhettem a gyerekekkel foglalkozás örömét, továbbá a művészet iránti szeretetem. 2018.-tól Garay Művészeti stúdióban rajzot és festészetet oktattam Garay Nagy Norbert Prima Primissima díjas festőművésszel. 2025. októberétől költészettel és írással foglalkozom. Édesapám sajnálatos halála indította el bennem a rímek faragását, amit azóta is szeretettel művelek. Már több száz alkotást tudhatok magaménak. Elért eredményeim: 1. 2025. november: Művész. Ma Magazin: Lélekharang 2025. vers megzenésítést nyertem Hiányod című versemmel 2. 2025. novemberében csatlakoztam a Múzsák Könyvtára Szépirodalmi csoporthoz. 3. 2025. december: Múzsák Könyvtára Antológiai megjelenés 4. 2025 december 10. Post Mortem: Élet a Halál után című saját könyvem megjelent magán kiadásban. 5. 2025. december: Karácsonyi Szívhangok Antológiai megjelenés 6. 2025 december: Művész.Ma Magazin Karácsonyi Kincsek Antológia II. helyezés 7. 2026. január: Múzsák Könyvtára moderátori kinevezés 8. 2026 február: Két Valentin-napi Antológiai megjelenés 9. 2026. május: Anyák napi Antológiai megjelenés a Művész.Ma Magazinnál. 10. 2026. Strófa Kiadó Antológiai megjelenés 11. 2026. Ősze Pegazus Kiadó Antológiai megjelenés Szépirodalmi inspirálódáshoz szívesen olvasom: Ady Endre, Radnóti Miklós, Tóth...
