Tavaszi álom
(Csoportos utazás a Beregbe)
Várainkba húzódunk vissza,
És egyedül álmodjuk a csöndet.
Almafákról álmodunk mid. Virágzó
Almafákról, kik járnak könnyed
Napkeleti táncot.
Gömbölyű karjukon fut finom
Tavaszi fátyol. Lenge tavaszi álom
Út mentén táncolnak a lányok.
Forgolódnak mozdulatlan-szépen
Mert alattunk gyorsan rohan az út.
És ők nevetve-lehelve árasztanak
Szirmaikból fehér fény illatot közénk.
Barna szép karjukat kecsesen
Tarják a tavaszi lányok…
Lenge tavaszi álom.
Mint asszonyok testén az árnyék
Úgy feküdt a fény a fákon.
Titkos szép testük nyúlt rügyszínű
Hálóing után… De várt még a derűs
Ég alatt a Platán… Pedig már,
Dohogva szólt a malom a víznek:
Keljenek útra a cseppek,
És suhogó fátylat terítsen
Magára a meztelen lomb!
Kérte a víz is, hogy eresszék el.
És mi vártuk, hogy meglássuk a
Csodát, mert karoltuk már
A foltos kérgű törzset, ahogy
Szemünkkel karoljuk, a
Napozó nőket a parton…
Fehér törzsük még csupa árnyék is titok,
Öleltük lenn a lányokat a parton.
És szent csodát mesélt
A templomi-vén öreg anyó:
Regélt tavasszal karácsonyi mesét,
Mikor a régi és az új összeért
És Turult éltetett
Tákoson a delelő fény…
Mesélte az özvegy
(Barát Menyhért neje)
Hogy íj messze Betlehemtől
Saját szemével látta a csodát…
Látta, hogy az Úr földre szállt, és
Látta, hogy fényt hozott a földre
És vaskos szárnyán, semmibe menekült a sötét…
És az Úr Asztalára terült estére a fény…
…De mi hiába láttuk, és hiába hallottuk,
Hogy a szétmálló sárból Ő
Kőtemplomot emelt a testnek, és
A pusztító áradás után
Hozott szent összefogást…
Feledtük Őt! Feledtük, pedig
Ő csókolt csókot csalódott szemekre,
Hogy a szennyes árból ismét
Otthonokba költözzön a Béke.
Vakok voltunk és süketek!
Mert a virágzó ég alatt,
csak rég-faragott fát láttunk,
Meg kifestett ódon falakat, és
Nem vettük észre a születő Tavaszt!
A Tavaszt!
Szép Tavasz templomát szerelmes életünknek…
Így, utunk végén, ragyogó álom-utat,
Feledve hagytunk hátra…
…És lehajtott fővel, hallgatagon,
Várainkba tértünk vissza mind.
És némán kucorgunk újra
A homályban, a házban.
És egyedül vigyázzuk a csöndet ismét.
Pedig tavasz illatával
Már ostromolt minket a Fény…
(Nyíregyháza, Túristvándi, Tákos)
2007. április 14.
Author: Simon Farkas
Simon Farkas az Irodalmi Rádió szerzője. Mikor minden Mikor már teljesen kétségbeejtő mindenÉs a levegő is fogytán van körülötted,Csak akkor jön néha egy zápor,Hogy lemossa legalább a tested,Hogy Előtte újra meztelenül állj. Mert egyedül hiába rakosgatsz tettet és szót,Egymásra téve is, csak rossz Bábel torony.Nem hogy az égig, a másik emberig sem ér.Látod a lomokból épült százféle tornyot.És a te bástyád, végvárad az egyik itteni állás. Csupasz tornyok merednek az égre,Mint az ég felé kiáltott százféle átok.És még ledönteni sem akarja ezeket senki.Csak éjjel tisztulunk meg néha,Ha az égi áldás csapkodva veri a testünk. Ilyenkor sírva, átkozva dicsérjük Őt,Aki tornyokba zárta a testünk…Máskor meg napot küld ránkÉs gyönge szellőt,Hogy könnyeink ők szárítsák föl. És árnyékot rajzolunk a földre mind,Ha körbe jár bennünket a fény,Messziről tán lassú társas táncnak tűnhet,Mert rövidül, forog és nyúlik az árnyunk,S a Másik árnyéka néha átsöpör rajtunk… S.F. 2013. július