A férfi a fekete zongora mellett állt, s le nem vette tekintetét a barna hajú, karcsú, fiatal lányról.
Csend honolt a szobában, csak a zongora hangja hallatszott a kályha meleget adó duruzsoló, pattogó fahasábjainak zenei aláfestéseként. A jelenlévők mind érezték, emlékezetes órák ezek. Még a vendéglátó Tiszteletesék apró gyermekei is abbahagyták a játszást, s bár nem tudták, minek lehetnek tanúi, nagy, csodálkozó szemekkel hallgatták a zenét, kis szívükbe fogadták a fájó dallamokat.
Megállt az idő! A zene betöltötte a szobában ülők lelkét, átjárta minden porcikájukat.
Valaki búcsúzott a jelentől, nagy útra készült.
Édesanyja hívására messze idegenbe kellett mennie – segíteni három kistestvérének felnevelésében. Igaz, csirájában ott volt a lehetőség, hogy vőlegénye utána megy, de szinte érezte, nagyon valószínűtlen, hogy ez valóra is válik. Ujjai finoman érintették a billentyűket, zokogó szívéből lelke rezdülését szólaltatta meg. Barátnői szemében könnycseppek gyűltek, s lassan folytak le arcukon.
Az utolsó akkordok még ott vibráltak a levegőben, mikor feltekintett, s egymásba kapcsolódott tekintetük. Hosszan kutatták gondolataikat – mígnem a férfi szerelmes mozdulattal hozzálépett, s átölelve tartotta karjaiban. Szeretlek! – súgta érzéssel. – Örökké szeretni foglak! – Ő vállára hajtotta fejét, de szólni nem tudott.
Ezt a pillanatot vitte magával, mindenét odaadta volna, ha soha nem múlt volna el életéből.
…
Másnap buszra szálltak, s bemutatkozó látogatásra a férfi szüleihez utaztak, egy személyes találkozóra, még elutazása előtt.
Szívélyes volt a fogadtatás az egyszerű, de roppant tiszta falusi házban, ahol finom ebéd illata lengte be a konyhát. Finom tyúkhúsleves, házi csigatésztával, tejfölös paprikás csirke nokedlivel, almás-pite került az asztalra. Szeretetteljes bensőséges beszélgetés folyt, igyekeztek rábeszélni, maradjon náluk, ne utazzon el, úgy fogják szeretni, mint saját lányukat… Hát maradt is volna, de küldetése volt! Nem hagyhatta, hogy Édesanyja egyedül menjen el megküzdeni a rászakadt feladattal (három fiúgyermek felnevelésével) – hisz Édesapja korai halálával ez a teher nehezedett vállára.
Vőlegénye szülei látva egymás iránti ragaszkodásukat, ebéd után magukra hagyták őket – „fontos” rokonlátogatásra mentek. Elmosogatott, elpakolták az edényeket, majd kicsit lepihentek…
Szerelmesek voltak, fiatalok, s ki tudja, mi vár még rájuk, összebújtak, vágyódó csókokkal borították el egymást… Ismerkedtek…érzelmeik a fellegekbe repítették őket.
Vágyták a test összekapcsolódását, már, már eljutottak a végsőkig, amikor a férfi megtorpant! Nem! Nem szabad! – Vigyáznom kell Rád! – súgta fülébe, melyet hosszan csókolt tovább. Vajon előre látta a jövőt? Vagy csupán becsületes volt, s nem akarta kihasználni az alkalmat? Ki tudja…
Mikor hazaértek a Szülők, már útra készen várták őket, s hosszas búcsúzkodás következett.
…
Elutazott. Levelek jöttek-mentek… biztosítva egymást hűségükről…végül másfél év után kérő levél érkezett, jöjjön vissza az óhazába, nem tudja szüleit magukra hagyni….a válasz: Nem volt… ő sem hagyhatja Édesanyját magára.
Itt már nem volt zongora…csak a lelke zokogta végig a hosszú magányos estéket.
…
Teltek az évek – bár nem feledte vőlegényét, találkozott több olyan emberrel, akiknek megtetszett, s egyikhez férjhez is ment. Boldognak érezte magát, hiszen nemsokára megszületett első gyermeke, egy gyönyörűséges, göndőrfürtös, élénk-szemű kislány, aki betöltötte minden idejét. Másfél éves volt a leánya, amikor egyik nap a munkahelyén hívatták a portára, valaki kereste. Ő VOLT! – A FÉRFI! A volt vőlegénye!
Most tudta meg, mit jelent, hogy „földbegyökerezett a lába”! Csodálkozva nézte, s nem tudta, mire vélni ezt a találkozást. Hogy sikerült megtalálnia? – A régi címen, nagymamád révén tudtam meg, hol dolgozol!” derült fény a titokra. Szeretnék kettesben lenni veled! – szólt a férfi. Nem lehet! Férjnél vagyok! Gyermekem van! – válaszolta. Nekem is van egy fiam. Én is nős vagyok! – DE JÖTTEM A JUSSOMÉRT! –
Mi volt ez??? Földrengés??? Mennydörgés? Leszakadt az ég??? – Hihetetlen! – Én nem ezt az embert ismertem! Nem ez az ember volt a vőlegényem! Én egy talpig becsületes, igaz embert hagytam ott! –
És EKKOR! Ennyi év után történt meg a végleges szakítás. A kiábrándulás!
…
Szíve mélyén azért megmaradt egy álomkép, egy FÉRFIRŐL, aki szerette, aki vigyázott rá.
Majd egyszer – 40 évvel később – halálhírét megrendülve vette, megsiratta, s végleg elbúcsúzott tőle, a régi dallam zongora nélkül is átjárta lelkét.
…
Óbuda, 2022. január 16.
Author: B. Moravetz Edith
B. Moravetz Edith az Irodalmi Rádió szerzője. 1945. március 4-én születtem Grazban. A világháború végén szüleimmel visszatértem Erdélybe, Besztercére. Itt nevelkedtem csodás környezetben, három öcsémmel, szerény körülmények között, de szerető családi körben. Édesapánk tragikus hirtelenséggel fiatalon meghalt, ekkor Édesanyánk úgy döntött, hogy repatriálását kéri gyermekeivel nagyszüleinkhez. Így kerültem érettségi után Budapestre, ahol 21 évesen férjhez mentem, három csodálatos leányom született. Boldogságomnak tizenkilenc év után válásom vetett véget. Ezután gyermekeimet egyedül neveltem. 1991-ben újra remény költözött szívembe, ekkor kötöttük össze második férjemmel életünket. Egymás megbecsülésében, szeretetben örülünk tizenkét unokánknak, és három dédunokánknak. 1985-ben kezdtem írni visszaemlékezéseimet, prózában. „Miért” címmel 70. születésnapomra magánkiadásban jelentettem meg, szűk családi és baráti körnek. 2014-ben elvégeztem a Jobb agyféltekés rajztanfolyamot, melynek hatására portrékat rajzoltam; ekkor kezdtem el a versírást is… Szeretek olvasni, szeretem a művészetet, lenyűgöz a természet varázsa. Nem tanultam írni, gondolataim felbukkannak, ki kell írnom magamból lelkem rezdüléseit, le kell írnom gyermekkorom emlékeit, a mesevilágot, melyet Erdély személyesít meg számomra, hadd ismerjék meg azok is, akik még soha nem jártak arra. Vagy elég egy szó, egy mondat, a napfelkelte, a szellő, amint titkokat súg a falevélnek, a gyermek kacaja, két öreg kéz, mely egymásba fonódik, a padon ülő kismama; bennem érzelmeket indít, s addig...
