Ballada egy szerelemről
Hiába nézek fel a csillagos égre.
Pedig, hej de vágytam találkozni véled!
Tudom, odafenn vagy, messzire elmentél,
búcsúpillantást rám még nem is vetettél.
Emlékszel, amikor ott álltál mögöttem?
Könnyes szemeimet meg sem is töröltem,
sírt a zongora is, s mindenki köröttem…
Fiatalok voltunk, s nagyon szerelmesek,
úgy, miként két szívnek szeretni csak lehet.
Nem kelletett szólnunk, szemeink beszéltek,
s forró csókkal ajkunk ezt pecsételték meg.
Emlékszel, amikor ott álltál mögöttem?
Könnyes szemeimet meg sem is töröltem,
sírt a zongora is, s mindenki köröttem…
Kik minket ismertek, szeretettel nézték,
szerelmes bimbóból lesz virágzó szépség.
Készültünk lagzira, gyűjtöttem kelengyét,
fogadtunk szíves szót, áldást és szerencsét.
Emlékszel, amikor ott álltál mögöttem?
Könnyes szemeimet meg sem is töröltem,
sírt a zongora is, s mindenki köröttem…
Ragyogott a világ, minden, ami élő,
mi is tudtunk adni, jó szót, kincset érőt.
Tiszteletes asszony rebegett egy hálát,
Istenhez fohásszal, kért ránk gyermekáldást.
Emlékszel, amikor ott álltál mögöttem?
Könnyes szemeimet meg sem is töröltem,
sírt a zongora is, s mindenki köröttem…
Hanem vihar támadt dörgött és villámlott,
hiába takartál, testem bőrig ázott.
Érkezett egy levél, írta Édesanyám:
Erdélyt itt kell hagynunk, Pesten vár nagyanyám!
Emlékszel, amikor ott álltál mögöttem?
Könnyes szemeimet meg sem is töröltem,
sírt a zongora is, s mindenki köröttem…
Összegyűltünk ekkor, paplak adott helyet,
mind, kik kibomlani látták e szerelmet.
Fehér és fekete billentyűk simultak,
ujjaim alatt oly bús akkordok zúgtak.
Emlékszel, amikor ott álltál mögöttem?
Könnyes szemeimet meg sem is töröltem,
sírt a zongora is, s mindenki köröttem…
Mikor a vonatnak lépcsőjére léptem,
fogtad a kezemet: „Ne menj el!” – így kérted.
Mit tehettem volna, könyörögve szóltam:
„Gyere majd utánam!” Zokogva rázkódtam.
Emlékszel, amikor ott álltál mögöttem?
Könnyes szemeimet meg sem is töröltem,
sírt a zongora is, s mindenki köröttem…
Emlékül nyújtottam Puccininak művét:
„Pillangó kisasszonyt” kértem, játszd e zenét.
Vaj’h hányszor játszottad, gondoltál-e reám;
reménykedtél abban, sírig vár egy leány?
Emlékszel, amikor ott álltál mögöttem?
Könnyes szemeimet meg sem is töröltem,
sírt a zongora is, s mindenki köröttem…
Egymásé nem lettünk, nem adatott ez meg.
Hanem ahol éltem, sosem feledtelek.
Tudom, te is engem sokszor emlegettél,
ám végső utadra csak nélkülem mentél.
Emlékszel, amikor ott álltál mögöttem?
Könnyes szemeimet meg sem is töröltem,
sírt a zongora is, s mindenki köröttem…
Budapest, 2019. március 3.
B. Moravetz Edith
Author: B. Moravetz Edith
B. Moravetz Edith az Irodalmi Rádió szerzője. 1945. március 4-én születtem Grazban. A világháború végén szüleimmel visszatértem Erdélybe, Besztercére. Itt nevelkedtem csodás környezetben, három öcsémmel, szerény körülmények között, de szerető családi körben. Édesapánk tragikus hirtelenséggel fiatalon meghalt, ekkor Édesanyánk úgy döntött, hogy repatriálását kéri gyermekeivel nagyszüleinkhez. Így kerültem érettségi után Budapestre, ahol 21 évesen férjhez mentem, három csodálatos leányom született. Boldogságomnak tizenkilenc év után válásom vetett véget. Ezután gyermekeimet egyedül neveltem. 1991-ben újra remény költözött szívembe, ekkor kötöttük össze második férjemmel életünket. Egymás megbecsülésében, szeretetben örülünk tizenkét unokánknak, és három dédunokánknak. 1985-ben kezdtem írni visszaemlékezéseimet, prózában. „Miért” címmel 70. születésnapomra magánkiadásban jelentettem meg, szűk családi és baráti körnek. 2014-ben elvégeztem a Jobb agyféltekés rajztanfolyamot, melynek hatására portrékat rajzoltam; ekkor kezdtem el a versírást is… Szeretek olvasni, szeretem a művészetet, lenyűgöz a természet varázsa. Nem tanultam írni, gondolataim felbukkannak, ki kell írnom magamból lelkem rezdüléseit, le kell írnom gyermekkorom emlékeit, a mesevilágot, melyet Erdély személyesít meg számomra, hadd ismerjék meg azok is, akik még soha nem jártak arra. Vagy elég egy szó, egy mondat, a napfelkelte, a szellő, amint titkokat súg a falevélnek, a gyermek kacaja, két öreg kéz, mely egymásba fonódik, a padon ülő kismama; bennem érzelmeket indít, s addig...
