A vidéki idősek háza meglehetősen kulturált körülmények között működött. A pályázattal elnyert milliókat kiegészítve részben magán intézményként tíz éve fogadta a bentlakókat. Az otthonban minden megtalálható volt teljes kényelemben, ami a civil életben maradt, vallásgyakorlás a kis kápolnában, könyvtár, előadások, filmvetítések. A járóképeseknek sport programok és korlátlan kijárási lehetőség kínálkozott a városba. Jól felszerelt ebédlő állt a kerekes székesek rendelkezésére is. Itt nem volt „öreg” szag, de kellemesen friss tágas fogadó tér igen, amely sok hasonló helyre nem volt jellemző. Távol épült a város zajától. A tágas zöld udvart pihenő padokkal tették kényelmessé, tavasztól mindenütt virágok díszítették. Igazán jó benyomást keltett a látogatókban és azokban, akik hozzátartozói itt élték a mindennapjaikat.
Az idős kor percei dupla gyorsasággal peregnek független attól, hogy az élet nagyon lelassul. Rutinos egyhangúsággal telik az otthonban katonás időrendben. Ha a járás is nehezebb lesz és a betegségek is utolérik az embert, hamar eljön az elmúlás ideje.
Az emeleti hármas szobában a 90 éves öregúr felvette vastag kopott köpenyét és az ablakhoz csoszogott. Kitárta az ablakot és rákönyökölt a párkányra. Látogatót várt. Minden héten, szombaton az általa nagyra becsült, tőle jóval fiatalabb nőt, akinek barátsága, frissessége végső napjainak kapaszkodója, éltető ereje volt. Az asszony néhány éve gondoskodott róla. Az öregúr felesége halála után, mint régi kollegák találkoztak, amikor még ő is ellátta saját magát és a háztartását. Két éve vese problémák és korlátozott mozgása miatt döntött a beköltözés mellett. A megnyugtató otthont is barátnéja találta meg számára.
Nagy nőimádó hírében állt egész életében. Kereste maga mellé az igazi állandó társat, amit bizonyított négy házassága. Saját bevallása szerint is önző ember volt a gyerekeket nem tűrte maga körül. A házasságokból egy gyermek sem született. Kevés nőt becsült a mutatósság mellett az értelemért, szellemességért. Akit várt plátói vonzalommal, a megbecsült kategóriába tartozott. Alig várta, hogy meséljen a munkahelyi történésekről, hírekről, a családjáról és vágyta, hogy maga is maga megossza sokadszor saját életének fontos eseményeit, tarkítva férfi kalandjaival. Utazásokkal tele hosszú életében feltaláló mérnök létére igen sok elismerésben volt része. Publikált, rengeteget olvasott függetlenül a fiatal korától elszenvedett fél vakságára.
Rendkívül rosszul látott, színházi látcsövével melyhez az olvasásra használt „lupé” mellett ragaszkodott kémlelte a nagykapu felőli utat. A havat szerencsére eltakarították. Várta, hogy beforduljon az ismerős piros színű kocsi. Az előtérben mennyezetig érő feldíszített fenyőfa fogadta a látogatókat, fahéj és sült hús illata keveredett a karácsonyi ebédidőben. Az asztaloknál már türelmetlenül várták a bentlakók az ünnepi ebédet. Az asszony úgy döntött, hogy hazai ebédet visz öreg barátjának, rántott halat és krumpli salátát. Nem felejtette el kedvenc dupla mákos beiglijét sem. Az emeleti ajtó már nyitva várta. A jóízű ételek hamar elfogytak csak a süteményből maradt. Aztán hosszasan beszélgettek. Már sötétedett mikor elbúcsúztak az ajtóban kézcsókkal megköszönve az asszony látogatását. A nő a szokásos bevásárló listát a táskájába tette, mint minden alkalommal készülve az következő szombati találkozásra.
Karácsony másnapján csengett a telefon, az otthon vezetője jelentkezett. Sajnálattal tudatta, hogy az öregurat a reggeli vizit már nem találta életben. Békésen elaludt. Semmi rendkívüli nem történt, mellette az ágyon egy kis tányér mákos beiglit találtak.
Az asszony nem érte váratlanul a hír. Szomorú volt, de hálás is, hogy kedvére tehetett barátjának élete utolsó napján. A következő héten elintézte a halálozással kapcsolatos formaságokat. Kérésének megfelelően az öregurat hamvasztották. Értesíteni senkit sem kellett, mert nem voltak élő rokonai. Azonban a halott férfi legrégebbi hű barátját és állandó nagyra becsült szellemi partnerét az asszony felhívta.
Miután az urnát átvette kora este kocsival a jó barát címére hajtott. Az úton szívesen emlékeztek barátjáról, aki nagy természetjáró volt, és imádott kajakozni. Minden nyáron, amíg erővel bírta kilométereket evezett a bérelt csónakházhoz a „Lupánál”. Sokszor emlegette, hogy a hamvait a Dunába szórják, hogy a vizében hazatérjen a természethez.
Teljesítették. A kocsi fönt maradt az út szélén. Egy gyér lámpa világított csak a sötét kavicsos parton. A víz hullámzott és metszően fújt a januári szél. A sálat arcuk elé kötötték mielőtt az urnát kinyitották és egy keveset a tartalmából a partra borítottak. Az asszony egy szál sárga rózsát tett a kis halomra. A többit a szél szárnyára bízták a Duna fölött.
Author: Rodé Klára
Mottóm: „A rohanó évekkel az életnek nincs vége… Csak ha elfogy a szó, elhal a zene, megtorpan a tánc, elapad a szeretet.” (R.K.) Az írás örömforrás és vallom, hogy nincs korhoz kötve. Magam is rátaláltam néhány éve, jóval túl az életem delén. Érlelte az idő, a végnélküli tapasztalás, az olvasóim, barátaim lelkes bíztatása. Mozgalmas életutam karrier építéssel, utazásokkal, szerelmekkel, gyermekeimmel, unokámmal, elveszített férjekkel kiapadhatatlan forrásnak bizonyultak. Valóságos történeteim néha szomorú, ironikus vagy humoros, pikáns mozaikjait az elmúlt hét évben novelláskötetekbe gyűjtöttem, (Életre keltek, A hatfejű sárkányfemina, Félárnyék, Az én kaleidoszkópom, Tenyérnyi történetek címekkel) szerzői kiadásban megjelentettem akárcsak az első regényemet, Az arcnélküli férfi-t is. Antológiák társszerzője voltam. A prózák mellett versekkel is próbálkozom. Közlésvágyam határtalan, életünk ellesett pillanatairól, tárgyakról másképpen, emlékeimről, töprengéseimről. Az írás az életem része lett. Örömmel osztom meg novelláimat, könyveimet az érdeklődő kedves Olvasókkal. Email címem: rode.klara@gmail.com