Az ezüstfenyő toboza
A völgyben már megült a hajnali pára, sűrűn és fehéren, mint a frissen fejt tej. A hegyek lábánál fekvő kis faluban ilyenkor már mindenki behúzódott a kályha mellé, de az öreg kovács háza előtt még mindig égett a lámpás a tornácon. A levegőnek metsző, hideg éle volt, amiben már ott bujkált az első hó ígérete.
János a kezében egy apró, gyantás tobozt forgatott. Ezüstös pikkelyei között még ott ragyogott a dér. Nem dísznek szánta; évek óta ez volt az ő néma talizmánja. Minden ősszel, amikor a vadludak elhúztak a tetők felett, kiválasztott egyet az udvari fenyőről, és addig morzsolgatta a zsebében, amíg a tenyere fenyőillatú nem lett.
„Aki fát ültet, a jövőnek üzen” – mondogatta mindig az apja. De János számára a fa nem a jövőt, hanem a kitartást jelentette.
A házban csend volt. Olyan fajta csend, ami nem megnyugtat, hanem kérdez. A fia, Áron, két évvel ezelőtt ment el a városba szerencsét próbálni. Azóta a műhely üllője ritkábban kondult meg, és a vacsorák is rövidebbek lettek. János nem volt a szavak embere; nem írt hosszú leveleket, és a telefonba is csak annyit mondott: „Jól vagyunk, fiam. Vigyázz magadra.”
De a toboz ott volt a zsebében. Minden egyes pikkelye egy-egy ki nem mondott mondat volt: „Hiányzol. Várunk. Az ajtó nincs bezárva.”
Aznap este, amikor a szél már a kerítés lécei között fütyült, János furcsa neszre lett figyelmes. Nem a megszokott erdei zaj volt az, nem egy ág reccsenése. Hanem egy nehéz bakancs dobbanása a fagyott földön.
A kapu lassan nyikorogva kinyílt. János felállt a lócáról, a tobozt úgy szorította a markában, hogy a pikkelyek majdnem felsértették a bőrét. A félhomályból egy alak bontakozott ki, vállán hatalmas zsákkal, kabátján a város porával és az út fáradtságával.
– Megjöttem, apa – hallatszott a mély, mégis ismerős hang.
János nem mozdult azonnal. Csak nézte a fiát, akinek az arcán az idő és a távolság mélyebb barázdákat hagyott, de a szeme ugyanúgy csillogott, mint amikor gyerekként a műhelyben segédkezett.
Nem voltak nagy szavak, sem teátrális gesztusok. Csak két kérges tenyér találkozása, és egy szoros ölelés, amiben benne volt az elmúlt két év minden magánya és reménye. Ahogy János átkarolta a fiát, a zsebéből kihullott az apró toboz, és halkan koppant a veranda deszkáján.
– Még mindig megvan? – kérdezte Áron mosolyogva, a földön heverő apróságra mutatva.
– Meg – felelte János, és a hangja most az egyszer elcsuklott. – Minden évben vártam, hogy valaki segítsen felsöpörni őket az udvarról.
Később, bent a meleg szobában, a tea gőze mellett a csend már nem volt nehéz. Megtelt élettel, történetekkel és a tűz ropogásával. János az ablakpárkányra tette a tobozt, közvetlenül az ezüstkeretes családi kép mellé.
Tudta, hogy a tél kemény lesz, és a hó hamarosan mindent befed. De azt is tudta, hogy amíg van mihez ragaszkodni – legyen az egy emlék, egy ígéret vagy egy apró toboz –, addig a leghosszabb út is hazavezet. Mert a legnagyobb csodák nem a levegőből hullanak alá, hanem ott nőnek a kertünkben, és csak arra várnak, hogy észrevegyük őket.
Author: B. L. Pécsi
Pécsi Lajosné vagyok, írói nevemen B.L. Pécsi. Az írás számomra nem egyszerűen történetmesélés, hanem világok teremtése: olyan helyeké, ahol a valóság szabályai mellett az érzelmeknek, a mágiának és a kimondatlan titkoknak is saját törvényeik vannak. Leginkább a fantasy, dark fantasy, steampunk és aetherpunk világa vonz, de szívesen kalandozom a romantikus és érzelmekre épülő történetek között is. Fontos számomra, hogy a fantasztikus világok mögött mindig valódi emberi érzések és döntések húzódjanak meg. Jelenleg egyik legfontosabb saját világommal, az Aetherium Krónikáival foglalkozom. A történetek középpontjában Aetherium különleges, rétegekre épült városa, az aether mint mágia, valamint azok a szereplők állnak, akiknek nemcsak a külvilág veszélyeivel, hanem saját múltjukkal és döntéseikkel is szembe kell nézniük. Emellett novellákat és kisebb lélegzetvételű történeteket is írok. Szeretem azokat a történeteket, amelyek egyetlen pillanatból, érzésből vagy különös gondolatból képesek teljes világot építeni. Hiszek abban, hogy egy jó történet akkor marad velünk igazán, amikor az utolsó oldal után is tovább dolgozik bennünk.
