Musztafa kincse

Ezen a tavaszon a Kiskanizsát a várostól elválasztó csatorna irgalmatlanul megáradt. Az árhullám a töltés mentén sorakozó kerteket is elöntötte.

Miután a víz visszahúzódott, Kérics István egy lófejet talált a kertjében. A gyönyörű, hófehér paripa békésen feküdt a sártengerré vált ágyások tetején. Élőnek tűnt, azt leszámítva, hogy hiányzott a teste. István tanácstalanul állt mellette, hüvelykujjával húsos tokáját vakargatva.

– Hogy kerülhetett ide? – kérdezte Teréz, aki gumicsizmában cuppogva lépett mellé.

István a ló fejét övező lila színű homlokszíjat vizsgálta, amely sértetlennek látszott. Aranyszínű érmék lógtak rajta.

– Talán egy cirkuszból sodorhatta el az ár – fordult a feleségéhez.

– Ez még nem magyarázza meg, hova tűnt a teste – töprengett Teréz. – Talán vadállat tépte szét.

– Nem hiszem – ingatta a fejét István -, ezt a fejet egy éles pengével vágták le. Egy biztos, itt nem maradhat. El kell vinnem a hatósági gyűjtőhelyre.

– Szó sem lehet róla! – csattant fel Teréz csípőre tett kézzel, és a férjére vigyorgott. Műfogai megcsillantak a felhők mögül előbukkanó nap fényében. – Minek fizetnénk azért? Elég nagy a kert, ásd el!

*****

Az éjszaka közepén Kérics István arra ébredt, hogy rázza a hideg. A szoba olyan volt, mint a jégverem, pedig az esőzések után beköszöntő enyhe idő már a nyár ígéretét hozta magával. István visszahúzta a takarót, amit Teréz rángatott fel kazalnyi tomporára, és próbált visszaaludni, amikor zajt hallott az udvarból.

Lódobogás?

István kiugrott az ágyból és kilesett a függöny mögül. A holdvilágos éjszakában jól látta a melléképületeket, a kerítés mellé tűzött karókat. A szeme sarkából mozgást érzékelt. Odapillantott, és elakadt a lélegzete. Az udvar végében egy fehér ló állt a holdfényben. Délceg teste szinte világított. A feje hiányzott, nyaka véres csonkban végződött. A hátán egy hosszú szakállas, köpenyes alak ült, és Kérics Istvánt nézte. A gazda tisztán látta a fura, kerek fejfedő alól rávillanó, fenyegető tekintetet. A köpenyes férfi mozdulatlanul ült a lóháton, majd a száját természetellenesen nagyra tátotta. A nyílás mélyén honoló pokoli feketeségből reszelős suttogás tört elő.

István hevesen kalapáló szívvel fordult hátra, hogy megnézze, Teréz nem ébredt-e fel. Szüksége volt a megerősítésre, hogy nem az esti fél üveg bor űz vele tréfát. Ismét lódobogást hallott, közvetlenül az ablak mögül. Rémülten kapta vissza a tekintetét, de a lidérces látomás eltűnt. Az udvar békésen fürdőzött a holdvilágban.

István visszafeküdt, de jó darabig nem tudott elaludni. Szívszorongva figyelte, hogy Teréz horkolása mellett nem hallja-e újra a lódobogást.

Reggel tiszta fejjel, megnyugodva ébredt, és csak mosolygott az álmán. Jó kedve egészen addig tartott, míg a kert végében rá nem bukkant egy lópatkóra.

*****

–  Ezek után magam sem tudom, mit higgyek – jelentette ki Kérics István, miután este elmesélte a történteket Házer Boldizsárnak. A Pinokkió presszóban támasztották a pultot, és éppen a harmadik korsó sört kérték ki. A kört ezúttal Boldizsár fizette. A ritkás hajú, szikár férfi kalácsbarna zakójával és drótkeretes szemüvegével kilógott a kocsma törzsközönségéből, pedig szinte minden estéjét itt töltötte. Kérics István tudta, hogy a férfi nyugalmazott könyvtáros, ezért úgy érezte, mint afféle tudós ember, talán nem neveti ki, ha elmeséli neki a történteket.

– Fel tudod idézni, mit suttogott az alak? – kérdezte Boldizsár, és belekortyolt a sörébe.

– Olyasmit ismételgetett, hogy uram – válaszolta István, és megborzongott a suttogó hangtól, amely még ott visszahangzott a csontjaiban.

Boldizsár a szemüvegét igazgatta, majd előkapta a telefonját, és szaporán gépelt.

– Nem lehet, hogy azt hallottad: oran? – kérdezte a kijelzőről felpillantva.

István bólogatott.

– Te sejtesz valamit, igaz? – szegezte a kérdést Boldizsárnak.

– Igaz, de képtelenség az egész.

– Azért csak bökjed ki gyorsan – sürgette István, kihörpintve a sör maradékát, és már rendelte is a következő rundot.

– Leszögezem, hogy nem hiszek a babonákban – kezdte Boldizsár, – de amit elmeséltél, az szóról szóra egybevág egy helyi legendával. Hallottál már Musztafa basáról?

István a fejét rázta.

– A kerted végében nyíló lápos területen állt régen Kanizsa vára, amit kilencven évig bitoroltak a törökök. A vár utolsó basája, Musztafa a távozása előtt az összerabolt aranyakat elásta a lápon a kedvenc ménjének fejével együtt, és annak vérével locsolta meg a rejtekhelyet, hogy ezzel a bűbájjal védje meg a kincsét. Musztafa persze sosem tért vissza, és a kincs sem került elő. De a legenda szerint azóta is hallani viharos éjszakákon a lódobogást a láp felől, és gyakran találni patkókat is azon a területen.

István a sörtől már kissé bambán hallgatta a történetet.

– Azt akarod mondani, hogy az áradás kimosta egy több száz évvel ezelőtt eltemetett ló fejét? – kérdezte, de Boldizsár nem válaszolt.

– És mit jelent az oran? – faggatózott tovább István.

– Arany, törökül – felelte Boldizsár.

István kiürítette a negyedik korsót is. Lassan forgó gondolataiból sötét sejtelem kúszott elő.

– Te jóisten! – kiáltott fel, és megragadta Boldizsár vállát. – Ha ez a törökbasa a kincsét keresi, akkor én magam hívtam ide, amikor elástam a lófejet a kertemben.

*****

Már jócskán elmúlt éjjel tizenegy óra, amikor Kérics István bizonytalan léptekkel befordult az utcájukba. Remélte, hogy Teréz már mélyen alszik, ugyanis elhatározta, hogy a lófejet még az éjszaka kiássa és bedobja a patakba. Nem akarta még egyszer hallani a Musztafa fekete torkából feltörő rémületes hangokat.

Miután bezárta maga mögött az embermagas utcai vaskaput, elfogta a vacogás. A balzsamos májusi éjszaka után az udvaron csontig hatoló hideg fogadta. István érezte, hogy a térdei megrogynak. A veranda előtt, tőle alig pár méternyire ott állt a hófehér, fej nélküli mén. Musztafa basa ott ült a hátán, és István bizarr módon a köpenyén sorakozó lila aprómintákat kezdte vizsgálni az utcai lámpák beszűrődő fényében.

Musztafa szája megnyúlt, már egészen a mellkasáig ért, amikor feltört belőle az idegborzoló, reszelős suttogás:

– Oran! Oran!

A basa előrenyújtotta a karját, és István csak ekkor vette észre, hogy egy vértől csöpögő húscafatot tart a kezében, amelynek közepén gyöngyfüzér csillog.

Musztafa megsarkantyúzta fejetlen lovát, amely felágaskodott, majd lovasával együtt eliramodott a kert vége felé. Mire István feleszmélt, már el is tűnt az éjszakában. Csak egy patkó csillogott az udvar frissen nyírt füvében.

István betámolygott a házba, fel sem tűnt neki, hogy az ajtó tárva-nyitva áll, félig leszakadva a zsanérján lógva. Azonnal szüksége volt egy dupla felesre, a kredencig azonban már nem jutott el.

A konyha kőpadlóján Teréz hevert a hátára fordulva. Hálóingjét eláztatta a vér. István megbabonázva nézte a fejét, úgy, mint pár pillanattal korábban a basa ruháját. Teréz szemei az iszonyattól fennakadva meredtek a plafonra. Az állkapcsát az aranyfogaival együtt kitépték az arcából.

(A novella létező helyi legenda alapján készült.)

Dömötör László
Author: Dömötör László

Dugonics András irodalmi díjas író. Amióta megtanultam olvasni, nem tudok könyvek nélkül létezni. Gyermekkoromban nagy hatással voltak rám a kalandos és tudományos-fantasztikus regények, valamint a Magyar Rádió Szíriusz kapitány kalandjairól szóló fantasztikus hangjáték sorozatai. A nyári szünetben ezeket felvettem magnókazira, és rommá hallgattam a walkman-en este a takaró alatt lapulva. Vöröskeresztes munkatársként ez a világ ihletett első regényem megírására, amely 2022-ben jelent meg A Hold hősei - A vörös kereszt rejtélye címmel. Ezzel a könyvvel az olvasót elrepítem a jövőbe, hogy aztán onnan visszatekintve, egy izgalmas nyomozás részeseként ismerhesse meg a világ legnagyobb humanitárius szervezetének történetét. A regénybeli világot és szereplőket sok olvasó a szívébe zárta, ezért 2023-ban megjelent a Hold hősei új kalandja A lámpás hölgy címmel. 2024-ben az Irodalmi Rádió kiadásában jelent meg a titkos város meséi című illusztrált könyvem. Számos antológiában jelntek meg novelláim, melyek közül több díjat is nyert. Az Irodalmi Rádió szerkesztőségétől 2022-ben elnyertem a Természet Tollnoka címet. 2023-ban és 2024-ben sci-fi kategóriában megnyertem a Dugonics András Irodalmi Díjat.

1
Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Veled átélni

Veled átélni   Veled akarom átélni, A szürke hétköznapokat; Sétálni, vagy csak ülni egy padon, És nevetni nagyokat. Boldognak lenni, Csak veled szeretnék; Mindent, amit

Teljes bejegyzés »
Versek
Veress Zita

Így tanultam

Menni, menni, visszanézni. Sosem szólni, csak remélni. Mindig újra megpróbálni, sosem bukni, csak felállni.   Mindig kérni, nem elvenni. Hogyha más kér, akkor adni. Nem

Teljes bejegyzés »

Mikor majd szemembe nézel

Ha majd eljő a pillanat,  mikor mélyen a szemembe nézel,  szám többé már nem nyílik szóra.  Bezárul szótlan.  Ez nekem elég lesz, mindent jelent majd,  tőled többet

Teljes bejegyzés »

Hírösszefoglaló – 2026. május 1.

Kedves Olvasóink! Az alábbi bejegyzésben számolunk be elmúlt másfél havi munkánk eredményeiről, legutóbb megjelent új könyveinkről, tavaszi pályázatunk végeredményéről, közzétett hanganyagainkról és videóinkról, ill. szeretettel

Teljes bejegyzés »
Uncategorized
Bencze Margit

Rózsaszín muskátli

Nagyon szeretem a virágokat. A rajongásomat irántuk drága édesanyámnak köszönhetem, aki talán még nálam is jobban imádta őket. Hajdanán vidéki családi házunk virágoskertje a legszebb

Teljes bejegyzés »

A NŐ

Kislány, anya, hölgy vagy mama. Egy szóval a nagybetűs NŐ. Gyengéd lélek, kedves mosoly. A föld felett, hopp, libbenő. Nélkülük hát lenne élet? Vigaszt férfi

Teljes bejegyzés »