A rózsadombi hegyi járat megállójában lassan gyülekezett a „héthuszas” járatra várakozók társasága. Mint régi ismerősök egyesek biccentettek, mások hangosan köszöntek ki-ki a maga szokása szerint. Sorban érkeztek a meredek lépcsőket maguk mögött hagyva. A két kisgyermekes válltarisznyás ifjú anyuka, a bicegős svájci sapkás öregúr, most is kezében apró bocicsokikkal, amit szokás szerint a türelmetlen ikerfiúknak hozott.
Az utolsó percben amikor a kanyarban már felbukkant a kék busz, fekete ruhába öltözött fiatal nő érkezett. Soha nem viselt más színű öltözéket. Talán gyászolt…Zilált, festett fekete, gyéres haját fekete muszlin kendővel szorította hátra. Riadt savó színű szemeivel a göröngyös járdát kémlelte. Magas homlokán egy rakoncátlan tincs a szemébe lógott, hiába próbálta idegesen a füle mögé kényszeríteni. Feltűnően nagy melleivel előredőlt. Furcsa tartásban egyensúlyozott igen vékony lábain a fekete félcipőkben. Mindenki megbámulta, ahogy mereven földre szegezett tekintettel sietett az első ajtó irányába. Az ugyancsak fekete hegedűtokot szorosan hóna alá szorítva tolakodott fel a járműre, sűrűn elnézést kérve az utána felszállóktól. A többiek nem haragudtak, elvarázsolt művész léleknek gondolták. A buszvezető, mint ezen a hegyi járaton szolgálatot teljesítők általában, türelmesen megvárta amíg elhelyezkedtek az utasok az üléseken majd lassan kigördült, hogy néhány házzal arrébb megálljon és felvegye a hátitáskás, mankós iskolás lányt is.
A busz felét elfoglaló hétköznapi utazó közönség már várta a következő megállóból érkező megszokott, ismerős arcokat. A fekete nő, akit egymás között csak a furcsa hegedűsnek hívtak nem ült le mint általában. Egy furcsa dallamot dúdolt, a hegedűtokot is vigyázba állította, hogy ne zavarja a szorosan egymás mellett állókat. A körülötte lévők nem sokat foglalkoztak vele, megszokták már különc szokásait. Az út felénél, a kereszteződésnél hirtelen biciklis bukkant elő a semmiből. A sofőr tövig nyomta a féket és a busz csikorogva állt meg az utolsó pillanatban, a kocsiban állók mint a dominók sorra egymásra borultak.
A hegedűs hóna alól kiesett hegedűtok szétnyílt, és az utasok nem kis döbbenetére az előtte ülő férfi ölébe borult az ebéd, az újságpapírba becsomagolt mákostészta…
Author: Rodé Klára
Mottóm: „A rohanó évekkel az életnek nincs vége… Csak ha elfogy a szó, elhal a zene, megtorpan a tánc, elapad a szeretet.” (R.K.) Az írás örömforrás és vallom, hogy nincs korhoz kötve. Magam is rátaláltam néhány éve, jóval túl az életem delén. Érlelte az idő, a végnélküli tapasztalás, az olvasóim, barátaim lelkes bíztatása. Mozgalmas életutam karrier építéssel, utazásokkal, szerelmekkel, gyermekeimmel, unokámmal, elveszített férjekkel kiapadhatatlan forrásnak bizonyultak. Valóságos történeteim néha szomorú, ironikus vagy humoros, pikáns mozaikjait az elmúlt hét évben novelláskötetekbe gyűjtöttem, (Életre keltek, A hatfejű sárkányfemina, Félárnyék, Az én kaleidoszkópom, Tenyérnyi történetek címekkel) szerzői kiadásban megjelentettem akárcsak az első regényemet, Az arcnélküli férfi-t is. Antológiák társszerzője voltam. A prózák mellett versekkel is próbálkozom. Közlésvágyam határtalan, életünk ellesett pillanatairól, tárgyakról másképpen, emlékeimről, töprengéseimről. Az írás az életem része lett. Örömmel osztom meg novelláimat, könyveimet az érdeklődő kedves Olvasókkal. Email címem: rode.klara@gmail.com
