A Szabolcs utcai kórház II. számú Szülészetén az emeleti kórterem ajtaja reggel hatkor kivágódott. A nővér nem éppen visszafogott hangerővel kívánt jóreggelt „egyeské”nek. A többiek is riadtan ébredeztek. Kati nővér katonásan osztotta a parancsokat a beöntésre váró kismamának. Igyekezzünk mert ma újból megpróbáljuk a szülést, hétre a szülőszobán kell lennünk az adjunktus úr vár bennünket. Ma ügyesebbek leszünk, szeretné, ha nem kéne császározni… A hőmérőzést ne felejtsék, aztán szoptatás, hamarosan hozom az éhes csapatot-fordult vissza még az ajtóból. A kismama tudta mi következik ez már a harmadik nekifutás volt a kórházban eltöltött két hét alatt, kicsit túl a kilenc hónapon. A felkészülés ételmegvonással és injekciókkal járt, ami fizikailag legyengítette és lelkileg is nagyon megviselte. Első szülésére várt és félt. Köpenyét magára terítette és a szobatársak együttérző jókívánságaival felvértezve remegő lábakkal a sietős nővér után lépkedett.
A város másik végében a Karolina úton a busz végállomásom, a csuklós 12-es busz vezetője az indító kollega jelzésére várt. Még éppen elég ideje volt a szendvicsre, amit a felesége csomagolt. Hajnali négykor kezdett, ez lesz az utolsó menet a mai napon. Délutánra azt tervezték, hogy meglátogatják menyüket, aki második hete próbálta világra hozni első unokájukat. Óra tízkor az indító kiszólt az ablakon, hogy indulás és hogy a katona fia kereste telefonon. De most idő van, majd a kör végén a garázsban átadja fia üzenetét. Az ajtók becsukódtak és férfi gázt adott. Biztonságosan vezetett, balesetmentesen már több mint 10 éve ugyanazon a vonalon. Szerette a munkáját a város fogalmával, ismerős utasaival együtt. Ismerte az úttest minden kis hibáját a Moszkva tértől a Nagykörúton át a Karolináig. Törzs sofőrje volt a 12-es járatnak. Az egyidőben utazók, mint régi ismerőst üdvözölték, a megállóban mindig megvárta a késve rohanókat. Már csak hébe-hóba jutott eszébe, hogy miért is ez a munkája, valaha kereskedő volt és saját boltjuk vidéken…
Kora délután még a csúcsforgalom előtt tempósan haladt a Lenin körúton. A sofőr a November 7 térnél lassított, a sarkon ismerős alakot látott integetni egy hatalmas virágcsokorral. Alig hitt a szemeinek András, a fia állt ott egyenruha nélkül. Fékezett és a vészindexet bekapcsolta. Leugrott a vezetőfülkéből és a fiához szaladt. -Édesapám! Megszületett délelőtt a kislányunk!- kiabálta, én meg leszereltem, két év szolgálat után éppen ma. Meglepetésnek szántam… Összeölelkeztek. A körút forgalma pár percre megállt. A járókelők tapsoltak az újdonsülteknek. Aztán a nagypapa elérzékenyülve visszament az utasaihoz. A boldog fiatalember pedig sietősen a kórház felé indult, hogy együtt örüljenek feleségével egészséges kislányuknak és egymásnak „leszerelésük” közös napján.
Emlkéfoszlány-1972.
(Rodé (Szente) Klára)
Author: Rodé Klára
Mottóm: „A rohanó évekkel az életnek nincs vége… Csak ha elfogy a szó, elhal a zene, megtorpan a tánc, elapad a szeretet.” (R.K.) Az írás örömforrás és vallom, hogy nincs korhoz kötve. Magam is rátaláltam néhány éve, jóval túl az életem delén. Érlelte az idő, a végnélküli tapasztalás, az olvasóim, barátaim lelkes bíztatása. Mozgalmas életutam karrier építéssel, utazásokkal, szerelmekkel, gyermekeimmel, unokámmal, elveszített férjekkel kiapadhatatlan forrásnak bizonyultak. Valóságos történeteim néha szomorú, ironikus vagy humoros, pikáns mozaikjait az elmúlt hét évben novelláskötetekbe gyűjtöttem, (Életre keltek, A hatfejű sárkányfemina, Félárnyék, Az én kaleidoszkópom, Tenyérnyi történetek címekkel) szerzői kiadásban megjelentettem akárcsak az első regényemet, Az arcnélküli férfi-t is. Antológiák társszerzője voltam. A prózák mellett versekkel is próbálkozom. Közlésvágyam határtalan, életünk ellesett pillanatairól, tárgyakról másképpen, emlékeimről, töprengéseimről. Az írás az életem része lett. Örömmel osztom meg novelláimat, könyveimet az érdeklődő kedves Olvasókkal. Email címem: rode.klara@gmail.com
