Borotválkozás közben vettem észre, ahogy megbújt a ráncok között. Egy pici heg. Egy apró, réges-régi emlék.
Óvodás voltam és az udvaron játszottam a többiekkel. Labdáztunk. Hát igen. Akkor még volt magyar foci! Sőt, homokoztunk is. Homok azóta is van.
Az egyik kislány kergetett, mert elvettem a lapátját. Két színes masnija cikázott mögöttem és amikor hátranéztem, hozzám vágott egy kicsi homokgolyót. Tényleg csak egy aprót, mert a szemek kiperegtek az ujjai közül. Nem vizezte be a kezét, pedig mi fiúk, jól tudtuk, hogy az igazi, nagy homokvárhoz is ez a legfontosabb. Jobb, mint a lapát. Homok, víz, sok-sok gyerektenyér és fantázia. Ennyi kell hozzá!
Amihez már cement is keveredett, az a felnőttek játéka volt. Ez a sokszobás ház néhány méterre tőlünk terpeszkedett. Hét lépcső vezetett fel a bejáratához a teraszra. Ott vártak ránk a cserecipők, hogy ebédkor ne vigyük be a homokot a talpunkon. És ott vártak ránk a zománcozott füles bilik is, hogy ne kelljen cipőt se váltani, ha úgy hozza a szükség. A lépcső közepén pedig néhány megtöltött cserebili ücsörgött, széles, kemény fenekén.
Egy kis dolgom akadt és futottam a terasz felé. Már menet közben kibújtam rövid nadrágom pántjaiból, de a hetedik lépcsőfoknál megbotlottam és ifjúi lendülettel a bilik közé csapódtam.
Természetesen hatalmas csörömpölés támadt és a zománcozott fülesek kuglibábuként pattogtak lefelé. Így tettem én is! Bal kezemmel egy tele-bilibe kapaszkodva sikeresen felborítottam az összes többit. Mire a lépcső aljára értem, már minden óvó néni a teraszon csodálkozott. Egyikőjük gyorsan kihámozott a fülesek közül, rám nézett, majd ijedten azt mondta:
– Vérzik a fejed, te gyerek!
Cserenadrág, csereszandál fel és máris futottak velem a doktor bácsihoz. Ő meglátott, elmosolyodott és barátságosan megjegyezte:
– Ezt bizony össze kell kapcsozni!
– Muszáj? – kérdeztem, emlékeim szerint lebiggyedő szájjal.
– Muszáj, de ha közben nem sírsz, adok neked csokoládét!
Ugye, nem is kell mondanom, hogy pár perc múlva már édességet rágcsálva, büszkén hordoztam hősies küzdelemben szerzett kapcsomat.
A tükörről elszállt a pára. Kihűlt a víz.
A borotvahab zománc-fehéren szuszogott az arcomon. Jól megnéztem azt a pici sebet magamnak, amely pillanatok alatt visszavarázsolt gyerekké. A tükör egy kicsit mosolygott és még látszott benne, ahogyan elfordulok, kinyitom a süteményes dobozt és fürgén elmajszolok egy szelet csokoládét.
Author: Bujdosó Miklós Gábor
Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Gyermekkorom óta olvasok, mesélek. Prózákat, verseket írok. Emlékeket kaptam idős emberektől, frisseket gyűjtöttem fiataloktól. Dolgoztam szállodákban, voltam kertész, fotográfus, éttermi vezető, hivatásomként evezős edző. Igaz és kitalált történetekkel igyekszem meglepni az érdeklődőket. Önálló mesekönyvem 2007-ben jelent meg. 2024 Könyvünnepére megszületett a Lírában kapható új novellás kötetem „Szökés a felhők fölé” címmel. Antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak! Bujdosó Miklós Gábor https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/szokes-a-felhok-fole