Valamikor még nagyapám idejében az emberek sokkal többet éltek az állatok és növények között, mint mostanság. Nos, abból az időből származik ez a történet, amit apámtól hallottam.
Hogy volt, hogy nem, az a tanya biztosan volt. Erdőszélen, magas fák tövében állt egy faház, mellette kisebb, alacsonyabb épületek terpeszkedtek.
Köröttük fű, szénaboglya, düledező kukoricagóré, és egy csámpás, hosszú falétra, ami a padlásra vezetett.
A tanyán a puskás erdőkerülő, Áron bácsi volt az úr, aki feleségével és két maszatos gyermekével éldegélt. Lovakat, kutyát és malacot tartottak. Szárnyas jószágokkal nem kellett sokat vesződni, mert bizony jöttek azok szép számmal hívás nélkül is a maradékra a közeli bozótosból.
Történt egyszer, hogy Rozi, a százhúsz kilós anyamalac tizenkettőt ellett.
Hét lánymalacot és öt fiút. Az öt fiúból pedig kettő elpusztult, hát maradt három. Három kismalac.
Ugyanekkor bent, a rengeteg erdőben lakott Agyar a vadkan, és élete párja: Vadmama. Ő három újszülöttet hozott a világra. Na, de az egyik, amint lábra kapott, azon nyomban lökdösődött, túrta az avart és mindent megharapott, ami a közelébe került.
Vaddisznó szülei rögtön elnevezték Vadócnak.
A tanyán élő Rozi és párja: Döme, a legélénkebb rózsaszín gombócot elnevezték Gömbőcnek.
Gömbőc és Vadóc nagy zsiványok voltak. Még nem ismerték egymást, de mindketten igen kíváncsiak voltak a világra. Folyton elcsatangoltak a szülői háztól és mindent túrtak-szagoltak, azt is, amit nem volt szabad.
Épp sötétedett, amikor a két kismalac összefutott az erdei úton. Meg is lepődtek ám! Vizsgálgatták, szimatolták egymást, majd amilyen gyorsan találkoztak, olyan hamar összebarátkoztak.
Az egyik nap kergetőztek, máskor meg abban versenyeztek, hogy ki tud több makkot enni naplementéig. Így teltek napjaik játékkal és evéssel.
Szüleik eleinte nem nézték jó szemmel a barátkozást, de miután látták, hogy mindkettő megnőtt és megizmosodott, csak annyit kértek tőlük, hogy időben érjenek haza. Persze azt nem látták a malacgyerekek, hogy Vadmama büszkén odaszólt Agyarnak, amikor Vadócra pillantott:
– Figyeld meg apjuk, ebből a gyerekből még nagy disznó lesz!
Az idő is múlt, ahogy a malacok növekedtek.
Lassan egy év is eltelt már, amikor az asszonyka szólt Áron bácsinak,
– Fogytán van az ennivaló, a gyerekek pedig igencsak éhesek.
Nosza, felkapta puskáját az erdőkerülő. A kutyáját magához intette és elindult be a rengeteg erdőbe vadászni.
Félútig sem ért, amikor fájdalmasan nyüszítve elterült az avarban Csahos, a vadászkutya.
– Veled meg mi történt? – kérdezte gazdája és rosszat sejtve odasietett. Csahos hátsó lábát egy erős, körmös csapda szorította össze.
– Hogy azt a rézfánfütyülő rézangyalát! – mérgelődött Áron bácsi és nagynehezen kiszabadította a kutya lábát. Vérzett, talán még el is tört, épp a bokája felett.
– Ha én egyszer rajtakapok egy orvvadászt, bizony megkeserüli, hogy idemerészkedett a mi erdőnkbe! – mondta az erdőkerülő, és a csapdát a hátizsákjába téve felemelte Csahost. Óvatosan két kézzel fogta, miközben kutyája Áron bácsi vállára fektette a fejét.
– Most hazamegyünk, elküldjük a gyerekeket az asszonnyal be a faluba Szúnyogosékhoz, amíg megnéz téged az állatorvos. Veszélyes hely az erdőszéle férfiember és kutya nélkül! Ezzel, ahogy mondta, elindult vissza a tanyára.
Hamar elmesélte mi történt és útnak indította családját a baráti házhoz, maga pedig rohanvást igyekezett az orvoshoz. Ekkor történt meg az a furcsa eset!
Roziék az ólba voltak bezárva, üresen állt a porta, csak Gömbőcöt nem lehetett látni a környéken. Újra megszökött és épp Vadóccal játszott a közelben. Vadóc egyszer csak felfigyelt és erősen szimatolni kezdett.
Idegesen emelgette a fejét, hogy jó szagnyomot fogjon, majd hirtelen futásnak eredt az erdészház felé. Gömbőc barátja is észlelte, hogy valami nincs rendjén és dühösen Vadóc után rohant. Amint a házhoz értek, látták ám, hogy három zsivány mászik át a kerítésen, és az ajtót feszegetik.
Nagy reccsenéssel kiszakadt az öreg, kiszolgált ajtó és a tolvajok behatoltak a házba. Mindent kihoztak, ami a kezük ügyébe esett, majd sietve a kapu előtt álló rozzant fakordéba tették és egy durva pokróccal letakarták. Épp indulni készültek, amikor elébük toppant a két malac.
Veszett sivítással a lábuknak rontott Gömböc, és ott harapta őket, ahol csak érte. Menekülőre fogták a dolgot a zsiványok, de ekkor fergeteges rohammal közéjük csapódott Vadóc. Rettentően dühös volt és aki megmoccant, máris kapott egy döfést a hátsó részébe. Úgy döfködték, harapták, terelgették a három embert, mint juhászkutya a báránykákat. Végül mindhárom a földön feküdt arccal lefelé, a sarat szagolva.
A két malac, mint ki dolgát jól végezte, köröttük sétált, elégedetten röfögve.
Hazaért a gazda, majd haza a gyerekek is az anyjukkal együtt. Áron bácsi nem hitt a szemének. Három disznót fogott két malac! Ezt újságolta mindenkinek! Csodálkozott is, meg büszke is volt, csak azt nem értette, mit keres ott az a szőrös, mérges tekintetű Vadóc. (Bár a nevét nem tudta.)
Ami finomság volt a háznál, mind előhozta és Gömbőcék elé tette. Még Csahos is odabicegett kötözött lábával és Agyar fiát szimatolgatta.
A gyerekek köréjük gyűltek, simogatták, vakargatták őket, mint a kutyákat szokás. Az asszony és Áron bácsi minden holmit megtaláltak a kordéban. A három zsiványhoz kihívták a járőrt, aki bezárta őket a falu egyik pincéjébe. Csak azt nem vették észre, hogy az erdőszéli bokrok közül kíváncsi szemek követik a történteket. Személyesen Vadmama, Agyar és két vadmalac.
– Ugye megmondtam! – igazi szép disznó lett Vadócból! – röfögte elégedetten.
Áron bácsi szegre akasztotta a puskáját és megfogadta, hogy soha nem lő le semmilyen állatot az erdőben és azt is megbeszélte a gyerekekkel, hogy bármeddig növekszik és bármeddig él Gömböc, bizony nem fogják levágni, hanem barátként bánnak vele.
Így történt, megtörtént. Az eset után gyakran megjelent náluk a vadmalac-család látogatóba, és mindig jutott nekik valami finom falat a közösből.
A falu és a tanyavilág lakói máig beszélik ezt a történetet, és a figyelmes vándor meglelheti a Vadóc-tanyát valahol itt, Magyarországon.
Aki megtalálja, szóljon nekem is.
Author: Bujdosó Miklós Gábor
Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Kis gyermekkorom óta olvasok és mesélek. Prózák, versek születtek kacskaringós életutam segítségével. Gyűjtöttem régi emlékeket idős emberektől és friss történeteket kaptam apró gyermekektől. Szállodákban dolgoztam és voltam kertész, fotográfus, evezős edző, így találkozásaimat papírra vetve igaz és kitalált emlékekkel próbálom meglepni az érdeklődőket. A szürreális, fordított mesék is a kedvenceimmé váltak a gyerekek rámhatásaként. Gabriella párom és Bálint fiam folyamatosan támogatnak, segítenek az utamon. Önálló mesekönyvem és egy kis verses kötetem született már, valamint antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Továbbra is érdekel, hogy miként érzi magát az Ecset, a Kisegér, az Ember, ha belép a történeteimbe. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak!
