Cirkusz és popcorn

(A valósággal való bárminemű egyezés pusztán a véletlen műve!)

A Cardiff Studios első emberének irodája kifejezetten hatalmas volt, de neki nem okozott gondot, hogy telepöfékelje. Ezen a délutánon is harapni lehetett már a helyiségben a dohányfüstöt, amikor a nagyember asszisztense, a hórihorgas, vézna Anton Saddler benyitott. Köszönni egyikük sem köszönt, mivel a stúdió vezetője ki nem állhatta az udvariaskodást – Saddler egyszerűen becsukta maga után az ajtót, majd szótlanul odasétált a helyiséget uraló gigászi íróasztalhoz, és helyet foglalt az ezzel szemben elhelyezett, kicsi és kényelmetlen széken. Látva, hogy főnöke éppen egy újabb szivar meggyújtásával foglalatoskodott, a fiatal férfi viszolyogva elhúzta a száját, de nem szólt semmit, inkább elkapta a tekintetét, és körülnézett az óriási szobában – nem mintha ismerkednie kellene annak berendezésével, inkább csak nem akarta, hogy a vezérigazgató véletlenül meglássa az arcára kiülő undort.

Saddler mindig úgy érezte magát ebben a helyiségben, mintha egy kisebb filmtörténeti múzeumba csöppent volna: a falakon régi, festett moziplakátok sorakoztak, alattuk alacsony, antik szekrénykéken különféle díjak és trófeák, valamint forgatásokról származó ereklyék álltak. A plakátok mind valamilyen évtizedekkel korábban készült westernt vagy háborús filmet hirdettek, hőseik őslakosokkal harcoló, jóképű cowboyok és nácikat meg koreaiakat géppuskázó, eltökélt arcú amerikai katonák voltak. A legnagyobb plakát egy szélesen mosolygó seriffet ábrázolt, aki egy csapat legyilkolt indián holttestén állt, puskáját a feje fölé emelve. „Fegyverropogás Beaumont-nál” – hirdették a kép felett a címet az öles betűk; alattuk, akárcsak az összes többi kihelyezett poszteren a „Producer: John D. Smith” volt látható, aranyszínű írásjelekkel. Az a puska, amelyet ennek a filmnek a forgatásán a békebírót játszó színész használt, ott volt az irodában kiállított tárgyak között, az egymás mellé felsorakoztatott Oscar-díjak elé helyezve. Bár nyilvánosan már nem merte volna hangoztatni, az öreg Smith erre a munkájára volt a legbüszkébb; Saddler éppen ezért a többi régi filmmel ellentétben ezt az egyet megnézte, hogy ha úgy adódott, időnként bele tudjon egy-egy erre való utalást csempészni a főnökével folytatott beszélgetésekbe.

– Jimmy most lenne 83 éves – jegyezte meg hirtelen a vezérigazgató, mire Saddler összerezzent, és gyorsan visszafordult és kihúzta magát a nagyember előtt.

Smith nagydarab, elhízott ember volt, a haja már teljesen megőszült, arca felpuffadt és ráncos volt, zöld szeme azonban fiatalos életerőt sugárzott. Mélyen beleszippantott a szivarjába, aztán lassan, ráérősen kifújt egy terjedelmes füstfelhőt.

– Micsoda filmsztár! Nem volt és nem is lesz párja! – a seriffet ábrázoló plakátra bökött húsos kezével. – Ezek a mai paprikajancsik meg aztán pláne sehol nincsenek hozzá képest! Még amikor végzett magával, azt is igazi férfiként tette! Belenézett a pisztoly csövébe! Nem úgy, mint a mostani sztárocskák, akik túladagolásban halnak meg a drogoktól, amiket azért szednek, mert nem tudják elviselni a sikert! Hah! Szerencsétlen nyámnyilák! Egy nincs köztük, aki megérdemli a hírnevet, amit a filmjeinknek köszönhet!

Ismét egy szippantás következett, amely alatt pár pillanatig szünetelt a monológ. A vezérigazgatóval szemben helyet foglaló Saddler feszengve mocorgott ültében.

– Jobb is, hogy szegény Jimmy már nem érhette meg, mivé lett ez az egész! – folytatta az újabb adag füst kieresztése után. – Főleg, hogy olyan nőügyei voltak, amik után manapság keresztre feszítenék! Ma már ha csak annyit mondasz a titkárnődnek, hogy csinosan néz ki, szétszednek! – nagyot suhintott, amiről nem lehetett eldönteni, hogy legyintés akart volna lenni, vagy a füstöt akarta eloszlatni maga körül. – Na, de felesleges ezen rágódni! Saddler úr, azért hívtam, hogy beszéljünk a következő mozifilmünkről!

Az asszisztens bólintott, aztán sötét öltönye belső zsebéből elővette az okostelefonját, és jegyzetelésre készen görnyedt a képernyő fölé. Orrát már irritálni kezdte a szivarfüst, de mint mindig, ezúttal is erőt vett magán, és tűrte a dolgot.

– Mondja, ismeri maga A hercegnő és a borsó című mesét? – kérdezte a vezérigazgató.

– Rémlik valami. Ebben van az, hogy a lány egy csomó matracon keresztül is megérzi a borsószemet, igaz?

– Így van! Nyilván azzal is tisztában van, hogy ebből a stúdiónk még az 1950-es években készített egy rajzfilmes adaptációt. Egy olyan musicalféle volt, és annak idején nagyon nagy sikernek számított. Na, ezt most újra megcsináljuk, de ezúttal hús-vér szereplőkkel.

– Remek ötlet, uram! – helyeselt Saddler, miközben bepötyögte a film címét a telefonjába. – Vagy ahogy McLintock seriff mondaná, „Ez piszok jó, ihatunk rá!”… – lélegzetvételnyi szünetet tartott, de mivel hiába várta a reakciót, inkább folytatta. – Akkor az első kérdés, hogy kit szeretne megszerezni a hercegnő szerepére!

– Van az a kínai lány… En Chu vagy ki. Ő volt a főszereplője tavaly annak a kosztümös filmnek, A császárnőnek.

– Ó igen, Eun Cho – mondta Saddler, majd pillanatnyi habozás után Smith-re emelte a tekintetét, és egyik mutatóujjával feltolta az orrán előrecsúszott szemüvegét. – Én úgy tudom, ő koreai. Na és nem lesz ez így furcsa, főnök? Egy tizenkilencedik századi dán meséről beszélünk. Nem illene jobban a szerepbe egy, úgymond európainak látszó színésznő?

– Nem, fiam! Éppen ez a lényeg, hogy egy ázsiai lány játssza el a hercegnőt! – Smith az asztal közepén lévő porcelán tálcába pöckölte a hamut a szivarja végéről. – Gondoljon bele, mekkora felháborodás lesz belőle! Nekünk meg épp az kell! Egyrészt annál nagyobb hírverést kap, és hát tudja, hogy a negatív reklám is reklám; másrészt pedig amíg az emberek ezzel foglalkoznak, addig sem figyelnek arra, mit üzletel a stúdió. Már kevés hiányzik ahhoz, hogy megállapodjunk a Johnston Productions felvásárlásáról. Azzal együtt pedig a hollywoodi cégek közel kétharmada a miénk lesz! Ilyenkor a lapok mindig elkezdenek siránkozni amiatt, hogy a Cardiff Studios monopol helyzetben van, leuraljuk a szórakoztatóipart, bla-bla… Mi viszont dobunk egy színes-szagos gumicsontot a népnek, ők meg inkább rágódnak ezen, minthogy arról elmélkedjenek, mit jelent, ha a nagy stúdiók bekebelezik a kicsiket. Cirkusz kell a népnek! Meg popcorn! – a nagyember elvigyorodott saját szavain.

– Nos, értem, uram! Ez valóban, logikusan hangzik – Saddler megköszörülte a torkát. – Ugyanakkor bátorkodom megjegyezni, hogy adott esetben visszafelé is elsülhet a dolog. Arra gondolok, talán ha túl nagy lesz a felháborodás a színésznő személye miatt, akkor esetleg nem fognak elegen elmenni a filmre ahhoz, hogy nyereséges legyen…

– Ugyan! – Smith legyintett, és a folytatás előtt újra beleszívott a szivarjába, de ezúttal nem túl nagyot, és gyorsan ki is eregette a füstöt. – Emiatt nem kell aggódni! Bőven elég lesz, ha csak azt visszahozza, amit ráköltünk. Ez most elsősorban arról szól, hogy mi határozzuk meg, milyennek lát minket a nagy közönség! – előregörnyedt. – Elmondom magának, mi lesz! Az emberek nagyobbik része tapsolni fog, és el lesz ájulva, hogy mi milyen jó fejek meg progresszívek vagyunk! Látom magam előtt az újságcikkeket arról, hogy az álomgyárban ma már igazán bárkiből lehet bármi, egy második generációs ázsiai bevándorló is eljátszhatja a mesebeli hercegnő szerepét! Aki meg felháborodik, az majd elkezd panaszkodni az interneten, és nem is jut eszébe, hogy ezzel csak nekünk segít a köztudatban tartani a témát, lényegében ingyen reklámozza a filmet. Ráadásul egészen biztos, hogy közülük csomóan megveszik majd DVD-n vagy Blu-Ray-n az eredeti mesét, vagy a dalokat tartalmazó CD-t, és a rajzfilmhez készült játékfiguráink eladása is meg fog ugrani. Azt hiszik, hogy ezzel jól kitolnak velünk, pedig végső soron a mi zsebünkbe vándorol a pénzük!

– Ebbe nem gondoltam bele…

– Na látja, Saddler úr, ma is tanult valamit a világ működéséről!

Az asszisztens serényen bólogatott.

– Mindenesetre a költséghatékonyságra azért figyelni fogunk – folytatta Smith, felemelt mutatóujjal. – Mivel a forgatókönyv megírása lényegében az eredeti lemásolásából fog állni, majd felkérünk valakit, aki egy ideje az iparban van, de annyira nem számít nagy számnak, hogy túl sokat akarjon kérni. Rendezőnek meg valami nagy öreg kell, akinek a neve még él a köztudatban, de már túl van a karrierje csúcsán, ezért úgy fogja érezni, hogy mi teszünk neki szívességet, ha egy ekkora produkciót rábízunk, és a nekünk megfelelő összegért is vállalja a munkát. Végül pedig a hősnőnk mellé nálunk még ismeretlen európai színészeket keresünk, akiknek szintén nem kell olyan sokat fizetni. Kész-passz!

– Remek, uram! Igazán remek! Fel is írtam mindent! Én akkor máris összeállítok egy listát arról, hogy kiket kellene felhívni az ügyben, aztán szólok Williams kisasszonynak, hogy intézkedjen – Saddler beszéd közben felállt, és a telefonjából fel sem pillantva elindult az ajtó felé; aztán félúton megtorpant. – Bocsánat, uram! Úgy látom, van egy kis gond! – visszafordult, és a főnökére nézett. – Most olvasom, hogy Eun Cho öt filmre szóló szerződést kötött a Frasier Brothers-szel. Nem hiszem, hogy ők átengednék nekünk, hogy vele forgathassunk.

– Valóban? – a nagyember pár pillanatig az asztalon dobolt az ujjaival. – Akkor egyelőre őt még ne keressék meg! De nyugodtan vegye úgy, hogy az ő szereplése már eldőlt! Eszerint szervezkedjen, és ezt is mondja mindenkinek, akit felhív!

– Úgy gondolja, főnök, sikerülhet elintézni, hogy megkapjuk Chót?

– A film előkészületei sokáig eltartanak, addig bőven van időnk intézkedni. Arra gondoltam, megvehetnénk a Frasier Brotherst is!

Saddler szája elkerekedett, aztán hirtelen köhögés fogta el a beszívott szivarfüsttől.

– Briliáns, uram! Briliáns! – nyögte ki, amint ismét levegőhöz jutott, aztán kisietett.

Smith hátradőlt kényelmes, bőr borítású karosszékében, és a kedvenc filmjét ábrázoló plakátra pillantott.

– Na, mit szólsz, Jimmy? Szerinted is zseniális, ugye? – felnevetett. – Tudom, hogy te értékelted volna azt a cirkusz és popcorn poént is!

Szivarját a fogai közé fogta, majd oldalra dőlt, és az íróasztal alatti szekrényből elővett egy üveg whiskeyt, meg egy kristálypoharat. Töltött magának egy keveset az italból, és elkezdte lötybölni.

– Nem olyan könnyű, mint régen, barátom! De azért én elboldogulok!

Kivette a szájából a szivart, aztán megemelte a poharát, és egy húzásra megitta a whiskeyt.