Késő este van. Zötyög a metró alattam. Jól elfáradtam megint, a szememet is alig tudom nyitva tartani. Szemhéjam alatt pereg a filmem, a szokásos.
De valami oda nem illő zajra leszek figyelmes, ami halk ugyan, de mégis megérint. Próbálom csukott szemmel azonosítani a hang forrását és milyenségét. Aztán egyre jobban kirajzolódik, hiszen fokozatosan erősödik is. Most már egyértelmű. Valaki hüppög a velem szemben lévő ülésen. Valószínűleg nem sok hiányzik ahhoz, hogy zokogásban törjön ki. Kinyitom a szemem. Látom a fiatal lányt, ahogy küszködik a könnyeivel és érzem rajta a szomorúságot, amely égeti a lelkét, marja teste minden porcikáját. Ismerős az érzés számomra is. Felébred bennem egyből a megmentő Emőke funkció. Hogyan tudnám megvigasztalni? Miként tudnék enyhíteni a fájdalmán? Ha megszólítom, egész biztos kitör rajta a zokogás. De ez talán nem is baj, a sírás oldja a feszültséget. Már nem is idegen a lány. Könnycseppek gyűlnek a szememben arra gondolván, hogy mitől voltam én is ennyire szomorú nem is olyan rég, mint most ez a fiatal, törékeny lány. Nem hezitáltam magamban tovább, odaültem mellé, az egyetlen szabad helyre a szerelvényen. Ahogy óvatosan a bal oldalára telepedtem, összenéztünk. Ez a pillanat elég volt arra, hogy lássa a szememben mindazt, amit érzek és gondolok. Már én sem voltam neki idegen, a pillanat tört része alatt egymásra hangolódtunk.
– Elment? Kérdeztem.
– Tegnap. Mondta ő, és kitört belőle a zokogás. Hagytam, hogy mossa, hígítsa a könny, mardosó fájdalmát.
– Ki volt az? Kérdeztem.
– Az anyukám. Tört ki ismét zokogva és egy hirtelen mozdulattal megfogta a kezem.
Author: Csuka Emőke
Szeretem a szavakat. Inkább írásban, mint szóban. Ifjú koromban is, inkább eltáncoltam volna, minthogy elmondjam. Írni hasonló élmény számomra, mint megkomponálni a színeket, a díszítéseket, egy színpadi táncjelmezen. Megtalálni viselője egyéniségéhez, a leginkább illőt. Imádom a szavak hangulatát. Amikor minden szinonimának kicsit más az íze, ha leheletnyit is, de más érzelmeket csal elő az emberből. Különleges érzés megtalálni azokat a kifejezéseket, amelyek hűen tükrözik azt, ami kikívánkozik belőlem. Főként, ha ezeket rímbe szedném. Persze az az igazi, ha ezeken nem kell töprengeni, mikor csak jönnek maguktól, és másnap nem is értem, honnan kerültek a papírra ezek a gondolatok. Bár régóta írok, de keveset. Valahol a középiskolában kezdődött, ám, azóta eltelt vagy 50 év. Épp itt az ideje, hogy többet foglalkozzam azzal, ami igazán boldoggá tesz!
