Ránkzuhant a nyomasztó őszi égbolt.
Hullajtotta szakadón a könnyeit.
Üldözött., és nem maradt hová bújnom….
Ez égszakadásban nem láttam semmit.
Csak vártam bambán, és vártam tagadón,
Hogy a nap egyszer majd rám is rámkacsint.
De az eső tombolt , a szél konok volt
Minden a vidám, eltűnt nyár után sírt.
Levegőben izzott sok, ezernyi kín.
Lelkünk pőrén ázott – a természet sírt.
A föld ennyi vizet el hogyan is bír?
Ki ismerné a természet titkait….
Az ember itt csak körbe, s körbetekint
Múlásban helyét, szerepét keresi…
Az évszakok forgása mind egyre int:
Életünk – mint mi is – állandón változik.
Author: Szilágyi Tünde
Nevemet tudod, De e név mögött rejlő ember ismeretlen, Bemutatni nem is tudom, Beszéljenek a verseim helyettem. Annyit kell csak tudnod, Életem nyomot hagyott felettem, Kezem hát tollat fogott, Nyomot hagyjak én is az életben. Szívem bár megkopott, Mégis maradt még mit elmesélem, Jó, hogy Ti is velem vagytok,... Gyönyörködjünk nyelvünk szépségében...
Egy válasz
„Az évszakok forgása mind egyre int:
Életünk – mint mi is – állandón változik.”
Hűen és szépen ábrázoltad azt, amit egyik napról a másikra megéltünk.
Szeretettel: Rita