Mely egykor kezed érintette

Mely egykor kezed érintette

 

Tán búcsú vers,

Még magam sem tudom;

Itten van a nagy művem újra,

S most, csak ezt bámulom.

 

Itten simul érintésed,

Innen néz rám, édes nevetésed;

Nagy művészem!

Visszakaptad szerető teremtésed…

 

Hiányozni fogsz,

Ezt olvasom az egyik oldalon;

El is tűnik az, mihelyt felfogom,

Hogy ezt most, én magam írom.

 

Szeretetből, s szeretettel írtam néked,

Mind hatvan művedet;

Utoljára kérlek könyörögve,

Soha el ne feledd…

 

Kezedbe adtam a kulcsot egykoron,

Remélem, megőrzöd egy életre;

Elzártad jól magadban,

S ott marad örökre.

 

Ha szükséged lenne reám,

Tudod, hol találsz;

Lesz még egy fájó perc,

Mikor hozzám visszatalálsz.

 

De tán hátat is fordítasz,

Mert hiszed, hogy nincs szükséged rám;

Ez lettem, s enyém volt az,

Hazám.

 

Fel-fellapozom újra,

Már-már bele is írhatnék;

Nyomja szívem, s mellkasom a fájdalom,

Érzem, sírhatnék…

 

Le is hunyom szemem,

Hogy egy boldog pillanatban felidézzelek;

Hamis jövőt idézek világomba,

Feleségül veszlek…

 

Ez sem igaz…

Csak álmaim ringatják arcomat;

Fájdalmam tükrözi mostan,

Egész mosolyomat.

 

De már feledem is,

Mert szívem ajándékkal halmoz;

Kezem pedig boldogít,

Mert most visszalapoz.

 

Most újra csukott szemekkel,

Lesem a sorokat, némán;

Tudom majd kívülről mind,

Mintha csak most írnám.

 

Itten lüktetnek a sorok,

Melyeket írtam szerelemből, s bénán;

Mintha még most is folynának,

Mert ez az én vénám.

 

Majd becsukom,

S tőlem odébb teszem;

Most újra üdvözli szívemet,

Az érzelem nélküli eszem.

 

Kezem mozgatom az ágyon,

S mintha valamibe ütköznék;

S újra, utoljára hiszem azt,

Hogy mintha kezem érintenéd.

 

S odapillantok,

S ez már tényleg az utolsó téveszme;

Mert rájövök,

Hogy kezem mibe is ütközne.

 

S íme itt van a könyvem,

Mely egykoron kezed érintette;

Ebből simogatom tán örökre kezed,

Mert szíved szívemet, végleg elfeledte.

 

2015.02.20.