Borult és zimankós, hideg egy téli nap van.
A faágon madarak ülnek, gubbasztanak.
Olyan álomszerűen kábult a szürke táj.
Élet hangja elő sehonnan nem muzsikál.
A lelassult időre ráült a zsibbadás.
Még sóhaj se hallik, vagy akár szívdobbanás.
Jelenben rekedt a sötét nyomorúság,
Mint amikor valami igazán mélyen fáj.
…És csak várjuk, hogy történjen végre valami.
Kétségbeejtő e néma mozdulatlanság.
Csak téblábolnak az ólomnehéz percek, mint
Ránk tesped mázsás súlyú, lomha, rest lustaság.
Hirtelen fordítja egy felszökő gondolat
A lélek láncát eszmélő vágyakozássá,
S a szoborszerű télből már semmi nem marad,
Nincs ami elfojtsa az elme burjánzását.
Gondolataink nyomán életre kel a táj.
Behálózza az emberi találékonyság.
Így lesz mi komor volt most életteli, vidám.
Alkotóerőnk teszi azt varázslatossá.
Author: Szilágyi Tünde
Nevemet tudod, De e név mögött rejlő ember ismeretlen, Bemutatni nem is tudom, Beszéljenek a verseim helyettem. Annyit kell csak tudnod, Életem nyomot hagyott felettem, Kezem hát tollat fogott, Nyomot hagyjak én is az életben. Szívem bár megkopott, Mégis maradt még mit elmesélem, Jó, hogy Ti is velem vagytok,... Gyönyörködjünk nyelvünk szépségében...
