Délután a napköziben, ha a fiúk kimentek az udvarra, mindig Rudi állította össze a focicsapatot. Elvégre őt naponta Mercédesszel hozták vitték a szülei.
–Te leszel a kapus, ti hárman hátul, mi hárman elől. Tomi volt közöttük a legjobb játékos, de Rudi csak ritkán válogatta be a csapatba.
– Nézzétek, kínai adiads van rajta! – mutogatott Tomira. A kínaiak nem is tudnak gyártani adidast, csak adiadst – kiabálta a többieknek, miközben izzadt arcát Nike márkájú pólójába törölte. Amikor Ildikó megjelent az udvaron margarétás hajcsattal a fekete hajában, a labda a levegőben maradt, és nem akart leesni. De mire penge Lajoska az első emeletről lehozta a hosszúnyelű partvist, addigra Ildikó visszament az osztályba, a labda pedig magától leesett a fiúk közé. Az első emeleti körfolyosóról a korlátvason lógázva, csak a belevalók mertek leugrani. Tomi és penge Lajoska belevaló srácok voltak.
– Add már le nekem a labdát, te hülye! – kiabált penge Lajoskának. Lajoska mit tehetett, legurította, Rudi pedig kapu fölé vágta.
– Miért nem adtad előbb, legközelebb nem leszel a kezdő csapatban! – űvöltözött.
A tanítás óraközi szüneteiben, ki az iskolai büfében vett süteményét, ki az otthonról hozott tízóraiját majszolta. Tomi egyik csoporthoz sem tartozott.
– Tomi, segítenél? – Ildikó mosolyogva közeledett Tomihoz. – Anyu mindig annyi tízórait csomagol, soha nem tudom megenni! Szerinte sokat kell ennem, mert még növésben vagyok. Szerinted tényleg sokat kell ennem? – Várakozóan nézett a fiúra, miközben oldalra fordult.
– Hát, – ennél többet nem mondhatott Tomi, mert a torkában dobogott a szíve. Ildikó kihasználta Tomi zavarát, és a padon hagyta a szendvicsét. A jelenet naponta ismétlődött.
Rudi az iskolai büfében vásárolt lekvárosbuktáról a porcukrot Tomi arcába fújta.
– Miattad veszítettünk a bések ellen, igaz? – fordult várakozóan a többi fiú felé, de azok elfordultak tőle.
– Talán te vagy a porcukros bácsi? – kérdezte gúnyosan Tomi Rudit, akinek legszívesebben inkább lekevert volna egyet. Rudi elvörösödött, és a maradék buktával megcélozta az osztály sarkában levő szemeteskosarat. Most is eltévesztette. Ezután tüntetőleg primőr epret vett elő a táskájából, és becsengetésig cuppogott vele. A mellette álló penge Lajoska nagyokat nyelt közben.
Rudi nem vette komolyan a szólást, hogy magyar ember evés közben nem beszél.
– Apu már megvette a repülőjegyeket. Nyáron először spanyolba megyünk – tudhatta meg az osztály, miközben Rudi bepuszilt egy újabb hatalmas epret. A nyári program ecsetelésének a csengő vetett véget.
Tomi nem csak szombaton, hanem gyakran a szerdai tanítási napon is virágot árult a piacon. Mindig egy hatalmas, fekete szemüveges férfi ült mellette, aki kérésre ügyesen papírba csomagolta a virágokat.
– Ildikó, hát maga az! – derült fel Tomi apjának az arca, mikor meghallotta: Szia Tomi! Ugyanazt, amit a múlt héten.
– Apa, ezt selyempapírba csomagoljad! – szólt apjának.
– Nem kell mondanod fiam, tudom. Tomi, adjál mellé néhány buzogányt is Ildikónak azokból, amit tegnap hoztál a Gajából.
– Úgy lesz apa.
Távolból Rudi figyelte őket. Majd egyre közelebb jött.
– A jövő héten nem fog játszani a csapatban, az fix iksz – mordult maga elé. Hirtelen megállt, mint Nagyi faliórája. Meglátta a fekete szemüveges férfi mellett a vödörben a kardvirágok őrizte fehér botot. Sarkon fordult, mint akit láthatatlan erő ránt vissza. Egy pillanat alatt meghozta a döntést, amin maga is úgy meglepődött, mint az elítélt, aki váratlanul kegyelmet kap.
Tomi vak édesapjáról eszébe jutott nagyanyja, akinek még nyolcvan éves korában is szedtek ki üvegszilánkot a szeméből. A félelemjárta időkben, valamelyik ávósnak megtetszett nagyiék szép polgári lakása, és onnan a családnak ki kellett költöznie valahová a Hortobágy mellé. Akkor még Dreher Jenő sörgyárát nem államosították, Dreher címke volt azon az üres sörösüvegen, amit az egyenruhás nem rendeltetésszerűen használt. Nem váltotta vissza az üres üveget a boltban, hanem Nagyi homlokán egyetlenegy erőteljes suhintással összetörte.
– Vajon Tomi apukája miért vak? Elkerülte Rudit az álom, mint Rongyos Pepi a kocsmát elvonókúra után.
A szombat, téli álomra készülő medveként, lassan cammogott hétfőig. Korán, amikor a reggel még csak a csipás szemét törölgette, és a körjáratra induló kukások éppen csak a kávét és pálinkát töltötték ki maguknak, Rudi már felkelt. Busszal zötyögött az iskolába, elsőnek érkezett az osztályba. Mindenkinek előre köszönt, ahogy érkeztek osztálytársai. Türelmetlenül nézegette TAG Heuer kerámiabetétes, nemesacél foglalatú karóráját, amellyel akár kettőszáz méter mélységre is le lehet merülni a Vörös tengerben. Hirtelen felugrott, és kiment az osztályból. A folyosón találkoztak.
– Szia Tomi! – és nyújtotta a kezét. – Egész héten azon agyaltam, hogyan vágjunk vissza a béseknek. Tomi balkezéből átette táskáját a jobba, majd vissza a balba.
– Azt szeretném, ha te állítanád össze a csapatot – és kérdően nézett Tomira. Az rezzenéstelen arccal figyelt.
– Azt gondoltam, hogy én nem játszanék ma a visszavágón. A pálya mellől jobban látom majd, mit csinálunk jól, vagy rosszul. Te lennél a középcsatár – tette Tomi vállára kezét. Hosszú hallgatás, és közben pergődobszerű szívdobolás után, Tomi szavai megtörték a kettőjük közé feszülő csendet.
– Nem szeretnék ma a bések helyébe lenni az biztos – válaszolt nevetve. Egymást átölelve mentek az osztályba.
Délután a pályán penge Lajoskát nem kellett bíztatni, tálalta az magától is a labdát Tomi elé, aki egyszer sem hibázott.
Meccs után mindenki Tomit ölelgette.
– Levertük a béseket, mint vak a poharat – ujjongott penge Lajoska.
– Csak azért nem rúgtunk nekik többet, hogy ne menjen el a kedvük a focitól egy életre, – kontrázott Rudi, majd váratlanul futni kezdett az épület felé. Tartott még az örömmámor, amikor lihegve megérkezett Okoska.
– Rudi leugrott a függőfolyosóról. Döbbent csend. Még idejük sem volt felocsúdni, a bicegő Rudi tűnt fel.
– Srácok, lesántultam. A jövő héten is Tomi lesz a középcsatár!
Author: Kaszás István
Kaszás István székesfehérvári közgazdász és idegenvezető vagyok. Tagja vagyok a székesfehérvári Vörösmarty Társaságnak. A '90-es években Székesfehérvár közügyeivel, a hajdani koronázó templom maradékának megóvásával kapcsolatban jelentek meg cikkeim. Az utóbbi hét években novelláim a VÁR folyóiratban, Búvópatakban, Partiumban, az Előretolt Helyőrségben, Agriában, Litera-Túrában jelentek meg. Az elmúlt években a Petőfi Irodalmi Ügynökség díjazta kettő, pályázatra beadott novellámat. 2021-ben jelent meg a Hungarovox Kiadó gondozásában a Kinőtt ifjúkor című novelláskötetem, 2022-ben a Püskinél pedig a Magyar hadifogolysors Oroszországban - egy kántortanító naplója alapján. Év végén a Hungarovox Kiadónál megjelent a Letöltendő szabadságra ítélve című kötetem. Nős vagyok, két gyermekünk és három unokánk van. Nagy öröm számomra, hogy az Irodalmi Rádió 2022. évi születésnapi prózakötete, egyik novellámnak, a Lakótelepi Hófehérnek a címét viseli.