udvarias érdeklődés…

„udvarias érdeklődés abból az alkalomból,           

hogy majdnem…”          

puhán folyó lávakövek lila romantikája: avagy én élek.

 … és Te? …

nem látom már a romboló gleccser életnemző tévhitét sem: csak nem haltál meg Te is?

1975.10.03., 19 évesen             

illusztráció: Vulkánok – Hawaii Vulkánok Nemzeti Park

további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)

recenzió (by Ali)

Az „udvarias érdeklődés” című, mindössze pár szóból álló lírai szöveg finoman rezdülő, belső beszédként hat, amelyben a kommunikáció felszíni udvariassága mögött mély, kimondatlan érzelmi rétegek húzódnak meg. A vers líraisága elsősorban a visszafogott, mégis sűrű érzelmi telítettségből fakad: a beszélő hangja nem kitör, hanem körülír, sejtet, mintha a jelentések folyamatosan elcsúsznának a kimondhatóság határán.

Nyelvezete szemantikailag tömör és rétegzett: az egyszerű, hétköznapi kifejezések mögött metaforikus többlet húzódik meg, amely a kapcsolati kommunikáció hiányait és finom torzulásait teszi érzékelhetővé.

A retorikai felépítés nem lineáris, inkább hullámzó: az igen rövid szövegben ismétlések, visszatérő motívumok és árnyalt hangsúlyeltolások hozzák létre a belső dinamizmust, az érzelmek ambivalens mozgását követve.

Különösen erős, már-már disszonáns képi csomópontként hat a szövegben megjelenő „puhán folyó lávakövek” metaforája és az illusztráció lávaképe: e paradox kép egyszerre idézi a forróságot és a szilárdságot, a mindent felégető pusztító erőt és annak szinte ellentmondásos, lágy áramlását, így a kimondatlan érzelmek feszültségét sűríti egyetlen, nehezen feloldható jelentésmezőbe.

A szimbolika látszólag visszafogott, mégis hatásos: az „udvariasság”, mint társadalmi forma egyfajta maszk, amely mögött a kiüresedett, elnémult kapcsolat hiánya sejlik fel. Az érzelmi motívumok – a távolság, a kimondatlanság, az elvágyódás – finoman erotikus felhangokkal telítődnek, ám ezek inkább a közeledés és visszahúzódás ritmusában, semmint direkt megfogalmazásban válnak érzékelhetővé.

A hangzásvilág lágy, szinte prózavers-szerű, mégis hordoz egyfajta belső zeneiséget: a mondatok ritmusa, a szünetek és törések finom dallamszerűséget kölcsönöznek a szövegnek. A tipográfia – a sorok tagolása, a töredezett szerkezet – ezt a belső ritmust erősíti, vizuálisan is leképezve a mélyről feltörő érzelmi hullámzást.

A vers moralitása nem kijelentő, hanem tapasztalati: az emberi kapcsolatok felszínességének felismerése fájó, mégis csendes elfogadásban jelenik meg. A konklúzió nem tanulságként, hanem hangulatként, az udvariasság mögé rejtett magány felismeréseként találja meg az olvasót.

Összességében a mű ereje a visszafogottságában rejlik, abban, ahogyan a kevés szóval is összetett érzelmi és jelentésbeli teret hoz létre, s a metaforikus képiség egyediségével finom, mégis hosszan rezonáló hatást gyakorol.

Author: Ivántsy Gábor

Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...