Az Égei -tenger medencéjében és Kréta szigetén élő nép, az égei civilizáció volt a görögök elődje. Festészetük jellemző vonásai:

• freskókat készítettek
• síkszerű az ábrázolás, de a mozgást is jól érzékeltetik
• fejlett, művészi szintű a fémművesség, keramika és az ötvösség
• viszonylag sok lelet maradt fenn Knósszoszban
• Hasonló szín és formavilág az egész Égei térségben 

A minószi művészet a természetet forrásnak tekintette, s ez a felfogás Kréta szigetéről terjedt át más földközi-tengeri kultúrákra. Ezen irányzathoz tartozik a híres "Delfines-freskó" is. A kései minószi kor (i. e. 1750-1400) a romba dőlt paloták felújításának, azok nagyobbá, kényelmesebbé tételének ideje. Ez Knósszosz virágkora. A falakat díszítő festmények néhány egyiptomi hagyománnyal azonosak, ilyen például, hogy nincs árnyék, perspektíva, a férfiak bőre barna, a nőké egészen világos. Egy knósszoszi falfestményen a nők portréján a művész a szemet elölnézetből festette meg, akárcsak az egyiptomiak. A minószi civilizáció idején a nőnek megkülönböztetett szerepe volt Kréta szigetén. A szépségének és nemiségének tudatában lévő nő a férfival teljes egyenlőségben mutatkozik meg a mindennapi élet jeleneteiben vagy a vallási szertartásokon. Az itt bemutatott freskórészlet, a Párizsi nő, fitos orrocskájával és mandulavágású, nagy szemével, "modern" megjelenésével érdemelte ki nevét.

Az archaikus korban (Kr. e. 6-5. század) a festészet párhuzamosan fejlődött a vázafestészettel. Kialakult a feketealakos technika, majd megjelentek az állatalakok is. Ennek folytatásaként jelent meg a vörös alakos vázafestészet, mely tökéletesítette a stílust. Összegezve fő jellemvonások:

• a vörös alapra fekete alakos vázafestészet az általános
• nagystílű figurális váza festészet
• kezdetben mitológiai témák, majd hétköznapi jelenetek is
• a szobrokat is gyakran festették

Northampton váza

A Northampton váza (Kr. e. 6. század) a feketealakos görög vázafestési stílus egyik szép példája, mely népszerű volt az időszámításunk előtti késő 7., és korai 6. században. Ebben a korban hatféle formájú vázát használtak, ez amfora alakú. Az  alakok és a finom virágmintázat, melyet fehér és barna vonalak emelnek ki, emlékeztet a keleti művészetre. Később fekete alapon vörös alakos vázák jelentek meg. Ezeket a mitológiából és a mindennapi életből vett motívumokkal díszítették.

A klasszikus korban (Kr. e. 4-5. század) a vázafestészetből lehet következtetni a festészet fejlődésére. A klasszikus harmóniát az új formák keresése és a gazdag stílus megjelenése bontja meg. Felfokozott érzelmeket is ábrázolnak, valamint megjelenik az idilli világ. Valamennyi jellemvonása a következő:

• a frízeket gyakran be is festették
• pompeji másolatok
• a vörös alakos vázafestészet terjedt el ekkor

Nagy Sándor csatája Dareiosszal - a görögségnek a perzsák felett aratott győzelmét dicsőíti. Tárgya az Isszoszi csata, amelyben Nagy Sándor megtámadta 3. Dareiosz legyőzhetetlennek tartott lándzsás testőrségét. A makedón hős lovon ront a félelmetes perzsa harcosokra, és nagy zűrzavart keltve, sikerül egészen Dareiosz kocsijához férkőznie. A művész ebbe az egyetlen epizódba sűríti a híres csatát: a jelenet jól érzékelteti Nagy Sándor dicsőségét és a görögök győzelmét. Az esemény színterét mindössze egy furcsa fatörzs jelzi, de a tér mélységét ügyesen sugallja a lándzsák különböző dőlése: egymást keresztező vonalaik érzékeltetik a közöttük lévő távolságot.

A hellenizmus korában (Kr. e. 330-30 körül) az épületek díszítésére megjelent a falfestészet, és felvirágzott a mozaikművészet.  Összefoglalva:

• csak római másolatokból és gyakori utazók regéiből ismerjük
• pompeji és római másolatok
• a korábbi technikák mellett egyre nagyobb teret kap a freskókészítés
• az új politikai légkör folyománya, hogy az uralkodók ábrázolása, az udvari művészet elterjedt
• feltűnt a mozaikrakás művészete

A festészet témái egyre köznapibbak. A komikus vagy zsánerábrázolások tárgyai a régi mondákból származnak, de ezek az új ízlésnek megfelelő értelmezést kaptak. A festők olykor összetett, rendkívüli lelkiállapotokat ábrázoltak,  a szobrászokhoz hasonlóan, vonzódtak a végletesen tragikus helyzetekhez. A nagy, heroikus témákat olykor bizonyos iróniával ábrázolták, a tragikus hősök helyett álruhás erószokat festettek. Egy pompeji frízen (a hellénisztikus festészetről a római - pompeji, herculaneumi stb. - freskók alapján alkothatunk képet) cupidók és üdvözült lelkek (psychék és pillangók) különböző mesterségek jellemző tevékenységeit végzik, mintha a mennyei élet finom szatíráját érzékeltetnék. Az i.e. 2. századi görög eredeti nyomán készült freskó a herculaneumi bazilika falát díszítette. A festmény témája: Héraklész megtalálja fiát.

Alexandria specialitása a falburkolásra használt üveg festése volt. A padlót színes márványdarabokból kirakott mozaikok fedték. A mozaikábrázolások híres festményeket utánoztak, a technika által megkövetelt, többé-kevésbé módosított formában, körülöttük pedig geometrikus és növényi díszítőelemek alkottak keretet vagy szegélyt. Voltak sajátos mozaiktémák is. A szökőkutak és a fürdők alját néha halakkal teli tengerfenékként ábrázolták.

Ez a hellenisztikus mozaik burjánzó gazdagságában érzékelteti a Nílus-delta sokszínű állat-, növényvilágát.

Az etruszkokat ma sokan Itália őslakóinak tartják. Bár a történelem nem ezt bizonyítja, azt mégis bizton állíthatjuk, hogy művészetük nem egy tökéletesen kiérlelt alkotása bizonyos szempontból példaként szolgált a római uralomnak. Az etruszk festészet alkotásait a caerei, a tarquiniai, az orvietói, a chiusi és a vulci sírok őrizték meg. Ezeknek a jelentőségét növeli, hogy míg a görög festészet eredeti alkotásainak többsége elpusztult, addig az etruszk falfestészetről a leletek aránylag világos képet adnak. Festészetük fő jellemvonásai összegezve:

• sírokat díszítik a fejlett rajzkészségről árulkodó freskók
• bronz edények karcolt grafikái magas fokú díszítő művészetről árulkodik

Az etruszk életfelfogás a festészetben fejeződött ki a legszabadabban. A dinamikus, életszerű megjelenítés jellemzi például a Birkózó atlétáknak (a tarquiniai Madárjósok Sírjában) ábrázolását. Az ugyancsak tarquiniai Nőstényoroszlánok Sírjában és a Triclinium-sírban ötletes és ragyogóan színezett lakoma- és táncjeleneteket láthatunk. A Leopárdok Sírjának festészeti témája egy lakoma. E Lakoma jelenet c. freskón (Kr. e. 480 körül), az emberábrázolások - különösen az emberi arc megjelenítése - a görög vázafestészet erőteljes hatásáról tanúskodnak. Mindezek a festmények az i. e. 6. század vége és az i. e. 5. század eleje közötti időszakban készültek.

A római birodalom festészetének jellemző vonásai:

• itt is készültek alkotások aktuális, napi politikai céllal
• a falfelületet mezőkre osztották, az üresen maradt részekre ornamentális díszítmények kerültek
• a tér mélységének növelését tudták érzékeltetni (pl. látszólagos nyílásokon át látszólagos épületekkel)
• főként Pompeiben és Herculáneumban maradtak fenn festett műalkotások

Pompeji freskó

A Pompejiben talált falfestmények négy különböző stílust képviselnek. Eleinte a színes stukkódísszel falburkoló elemeket, fél oszlopokat imitáltak. Az ajtókat keretező oszlopoknál igyekeztek azt az érzetet kelteni, mintha ezek kiemelkednének a falsíkból. A római díszítőművészetnek ez a kezdeti, hellénisztikus eredetű eljárása az ún. inkrusztációs, berakásos stílus. Az elnevezés arra utal, hogy a márvány falborítást utánzó díszítések olyanok, mintha a falba berakott, nemesebb anyagú elemek lennének. A pompeji házakat díszítő festmények második, későbbi stílusa az architektonikus stílus. Itt a falakra perspektivikusan megjelenített építészeti elemeket festettek. Az ábrázolás a valós épületek pontos képét igyekszik adni. A festett oszlopok például mintha elválnának a faltól, és így a szoba mélységet kap, kitágul. Nyilvánvaló, hogy ez a második stílus az elsőből ered. Az ornamentális stílus leggazdagabb motívumai azok a sávok, amelyek játszadozó amoretteket és karikaturisztikus jeleneteket ábrázolnak. Ilyen jellegű szalagábrázolás  üvegre vitt festményként keletkezhetett. Ez magyarázza a részleteknek a freskókon szokatlan, aprólékos megfestését. A Nero által építtetett Domus Aurea stukkó- és freskómaradványai ennek a stílusnak felelnek meg.

Falfestmény Lívia villájából (freskó, Kr. e. 25 körül)

Az ábrázolás naturalizmusa nem görög mintákra nyúlik vissza. A festmény a falfestészet egy jellegzetesen római stílusának születését mutatja.

Libanus pompeji házának Költőnője, finom alakjával félúton jár a portré és az idealizált képmás között. A római kori faldíszítés negyedik és egyben utolsó, Pompejiből ismert stílusa a város pusztulása előtt nem sokkal, az I. század közepe után jelent meg. Illuzionisztikusnak vagy fantasztikusnak nevezik, mert nem törekszik arra, hogy a természetesség, a valószerűség hatását keltse, mint az első vagy második stílus. Egyes elemek kifinomult képzelőerőről tesznek tanúságot. Előfordul például, hogy kis állatok hordják a hátukon a szeszélyes formájú templomocskák oszlopait, amelyeknek törzsére amorettek kúsznak fel. A levelek spirálba csavarodnak, mint a modern, kovácsolt fémmunkákon. De a negyedik stílus szépségének forrása mégis elsősorban a gazdag, élénk színekből összetett színskála. A fal egészen kis felületén sokféle forma örvénylik, az egyes színek eltűnnek, majd ismét felbukkannak. A négy pompeji stílus nem követte egymást pontos időrendben. A harmadik és a negyedik stílus gyakori megoldása volt, hogy a falfelület közepére, egy kihagyott négyszögbe görög festményt másoltak. A pompeji freskók művészei gyakran szobrot vagy domborművet festettek le faliképeken.

Csendélet

A pompeji negyedik stílushoz tartozó csendéletek gyakran festik le realizmussal a látogató által hozott ajándékokat. A tárgyak egyszerű elrendezésben jelennek meg.

A római művészet fokozatosan veszített eleganciájából, az alkotások egyre inkább túlzsúfoltak lettek. A római szobrászat fejlődésében megfigyelt egyre erősödő expresszivitás és illuzionizmus a festészetben még egyértelműben jelentkezett. Ahogy a domborművek felvették a festmény jellegzetességeit, úgy a falfestmények "impresszionisztikusakká" váltak. A 2. század végén a festészet elfordult a sziluettől és a rajztól, és a forma színfoltokban oldódott fel. Egyes, a 3. század elején vagy valamivel később keletkezett freskókon valóban megfigyelhető a formák felbomlása. Némelyik ilyen falfestménytöredéken a tájat néhány ecsetvonás sejteti. A technika azt jelzi, hogy az alkotó a háttérben és azon túl lévő világot is - sokszor a képzelet útján - érzékeltetni kívánta.
 

A trójaiak bevontatják városukba a falovat (falfestmény)

Ez a nagy műgonddal megalkotott falfestmény (Kr. u. 70 körül) - mely az Iliászból ábrázol egy jelenetet - tipikus példája annak, hogyan díszítették akkoriban a patríciusházakat.

A már korábban elterjedt, de egyre divatosabb mozaiktechnika viszont a rajz körvonalainak pontos kijelölésére kényszeríthette a művészt. A mozaiktechnika tehát háttérbe szorította az oldottabb festészetet, és egy új stílus kialakulásának irányában hatott. A stílus fantasztikus, ötletgazdag, kifejező jellegének megfelelően a művész egyes részleteket nagy pontossággal dolgozott ki, az egész mű hitelességével és valószerűségével viszont sokszor nem törődött. A 4. század végén a fő díszítőelem a mozaik volt. Mozaik borította a padlót, a falakat és a jelentősebb termek boltozatát. A padlómozaik általában kis márványkockákból készült, a fal- és mennyezetmozaikhoz a színes márványdarabokat csillogó üvegfelületű kis kockákkal váltogatták. A kor bizonytalanságának ellensúlyozására a művészek megpróbáltak egy színnel, s élettel teli, az élet kellemes oldalait bemutató világot ábrázolni. A mozaik igen alkalmas volt egy ilyen szemlélet kifejezésére. (Kép=mozaik részlet)

Korkép

Építészet

Festészet

Szobrász