|
A GÖRÖG IRODALOM
Olimposz Mint minden népnél, a görögöknél is a költészet a fölhevült lélek magasabb szárnyalásából fakadt; a bánat (gyászénekek), öröm (lakodalmi, nász-, szüreti dalok), hála, imádság, ünnepek, igéző és jósló mondások, tisztító szertartások, varázslatok stb. adtak alkalmat megnyilvánulására. Gazdag himnuszirodalomnak kellett lennie; legalább erre mutatnak a mondaköltésnek maradványai, amelyek a trákoknál a papi rend szerzeményei voltak. A múzsák kultusza is Trákiából indul ki, s az ősrégi költők; pl.: Orphesus szintén a mondai (az Olimposz-hegy körüli) Trákiába utalnak bennünket, mint az ősrégi vallásos költés hazájába, sőt még a későbbi papköltők is (p. az Eumolpidák Eleuziszban) ama régi költőktől származtatták magukat. Az istenek tetteit foglalták ők versekbe s a tőlük szerzett versezetek szolgáltak átmenetül a hősköltéshez, amely már az emberek vitézi dolgaival is foglalkozott.
Az antik görög irodalom története a hősi epikával veszi kezdetét. Az eposz középpontjában a hősi ember eszménye áll, a hőst a halálveszély vállalásáért, illetve a hősi halálért cserébe megilleti a öröklét egy sajátos formája: az el nem múló hírnév. A fönnmaradt görög eposzok előzményeit a föníciai eposzokban jelöli meg az irodalomtörténet, valamint abban az orális hagyományban, amely az írott epikus művek keletkezését megelőzte. Ez az orális hagyomány teremtette meg az eposzi kánont, amely összefoglalja mindazokat a poétikai jelenségeket, melyeket az antik - és az ebből kiformálódó európai - eposzi hagyomány követendőnek tekintett. Az énekmondó, ott kezdte el egy-egy történet elbeszélését, ahol hallgatósága kívánta. Az előzmények elhagyása az eposzok olvasóinak nem okozott értelmezési nehézséget, hiszen az elbeszélt történetek közismertek voltak. Az énekmondó a tárgymegjelölés során pontosan meg is határozta, hogy milyen esemény elbeszéléshez kéri az istennő segítségét. Az eposzok elbeszélői és hallgatói meg voltak győződve arról, hogy az emberek cselekedeteit, az emberi világ történéseit az istenek irányítják, vagy legalábbis befolyásolják. A hexameter az orális énekmondásra azért volt különösen alkalmas sorfajta, mert szótagszáma nem kötött. Az állandó jelzők, visszatérő szófordulatok alkalmazásában szintén szerepet játszhatott a rögtönzött előadás. A terjedelem nagysága egyben tekintélyt kölcsönzött az eposz tárgyának. Ez a részletező elbeszélésmód az epikus, vagy más néven részletező hasonlatokban is megmutatkozik. Ezeknek fontos jellemzője, hogy a hasonlító, képi elem szinte önálló kis történetté kerekedik. A tárgyilagosság követelménye a téma emelkedettségével magyarázható. Emberfeletti hősök, gyakran félistenek küzdelmét éneklik meg az eposzok, akiknek kiválósága - bármelyik oldalon is küzdjenek - példa a hallgatóság, illetve később az olvasók számára. Az antik görög eposzi hagyomány nem tekinthető egységesnek. Az Iliász és az Odüsszeia sok tekintetben egymástól eltérő jegyeket is hordoz. Az ősi Iliász az úgynevezett nagyeposz műfaját teremtette meg, amely mindig népek sorsdöntő harcát választja tárgyául, ezzel szemben az Odüsszeia a hazatérő úr és a család szűkebb közösségének történeteként ragadható meg. A hősi epika után az i. e. 7-6. század tájékán a líra is kiformálódik, megteremti a maga sajátos ágait és műfajait. Az eposzi hexameter versformájából születik meg az elégiaköltészet. A közösségi lírától eltávolodó, személyes hangvételű jambus költészet (Arkhilokhosz) valószínűleg a Déméter-kultusz dalaiból jött létre. Ugyancsak személyes élmények szólalnak meg a dalköltészetben is (Arkhilokhosz, Szapphó), míg az óda leginkább kultikus alkalmakra íródván mindvégi közösségi jellegű marad. Az i.e. 5. századra kialakulnak a dráma antik műfajai:
A görög dráma, kultikus gyökerű, azokból a dramatikus játékokból született meg, melyeket Dionüszosz, a bor és a mámor istenének kultikus ünnepein adtak elő. A dráma mindvégig megőrizte vallási-kultikus eredetét. A drámai játékok előadása Dionüszosz ünnepéhez kötődött, s az isten szobrát a játékok idejére felállították a színházban, papjai pedig az első sorokban ültek. A szatírjáték szereplői Dionüszosz isten kísérői, a szatírok, e műfajról azonban csak vázlatos képet alkothatunk, hiszen alig néhánynak a szövege maradt fenn. A görög tragédia konfliktusrendszerét ember és isteni világrend összeütközése teremti meg, mely az istenek félelmetes hatalmát és az általuk elrendelt sors kiszámíthatatlanságát nyilvánítja ki. A komédia a termékenység kultuszokkal áll összefüggésben, ezzel magyarázható mai szemmel nézve gyakran obszcénnak sőt trágárnak ható hangneme. A komédia világában az istenek is nevetség tárgyává válhatnak, így a nézők mintegy felszabadulhattak a kiismerhetetlen, félelmetes emberi sors tragédiákban átélt élménye alól. Az antik görög kultúra amellett, hogy magas színvonalú irodalmat hozott létre, megteremtette az irodalom elméletét is.
Ezután az általános ismertető után, most nézzük meg korszakonként az antik görög irodalom fő jellemzőit.
Az égei civilizáció már ismerte az ékírást, mégpedig a szótagos formáját. Irodalmuk jellemző vonásai:
Az archaikus kor (Kr. e. 6-5. század) irodalma összegezve:
A klasszikus kor (Kr. e. 4-5. század) irodalmának valamennyi jellemvonása a következő: A korábbi műfajok mellett kiemelkedett az eredetileg Dioniszosz tiszteletére tartott szertartásokból kifejlődött drámajáték (Szophoklész és Euripidész mint tragédiaszerzők, Arisztophanész mint komédiaszerző vált ismertté) A hellenizmus korának (Kr. e. 330-30 körül) irodalmára jellemző vonások:
LATIN IRODALOM
Latin irodalom, tulajdonképpen csak a görög mintaképek utánzásából fejlődött ki, de bizonyos eredetiséget és önálló nemzeti jelleget azért mégsem tagadhatunk meg tőle, mert a római nép gyakorlati szelleme és éles megfigyelő tehetsége megnyilatkozik irodalmi munkásságában is, kifejlett erkölcsi érzéke pedig és bírálni szerető természete egy egészen új műfaj, a szatíra megteremtésére vezette. A latin irodalom története párhuzamosan halad Róma politikai történetével, amelynek megfelelően ezt is két nagy korszakra (Róma alapításától a filippii csatáig, s ettől kezdve a középkorig) osztják. A római irodalom a Római Birodalmon belül Róma alapításától (i.e. 753) a Nyugatrómai birodalom bukásáig (i.sz. 476) vagy pontosabban a longobárd invázióig (i.sz. 568) tartó évszázadokban keletkezett. Ez az irodalom több nép egybeolvadásával és kölcsönhatásával létrejött közösség irodalma. Ide tartoznak a latinok, a szabinok, az illírek etruszkok, oscusok, umberek stb. A rómaiak közügynek tekintették az irodalmat, ezért irodalmuk egyik legfontosabb jegye a közösségi jelleg, a korabeli társadalmi valósághoz való kötöttség. A római irodalom egyben közvetítő szerepet is játszott a görögség és a középkor irodalma között. A rómaiak a görögöktől átvették az irodalmi műfajokat és a tökéletesség mércéjét, majd ezt a mércét sajátosan értelmezve, új élettel töltötték meg. Ők alkották meg a nemzeti eposzt, a szubjektív szerelmi elégiát, a verses mesét, a szatírát stb. A római irodalmat két nagy korszakra szokás osztani: a köztársaság korának és Augusztus korának irodalmára. A köztársaság korában (i.e. 2-1. század) Róma hellenikus birodalommá vált. A dél-itáliai irodalmat is természetesen a görög kultúrával való találkozás határozta meg. Itt és Közép-Itáliában alkotnak az első római írók. Észak-Itália csak az i.e. 1. században adta első jelentős alkotóját, Catullust. Az i.e. 2. század második felében virágzott a retorika, ekkor lett irodalmi értékű a történetírás, és akkor terjedt el teljes egészében a régi tragédia műfaja. Ez a korszak alapozta meg a világirodalmi jelentőségű írók fellépését, a prózaíró Ciceróét és Caesarét, a költő Catullusét és Lucretiusét.
Augusztus korában a művészetek s köztük az irodalom is fejlődésnek indult. Ebben az időben épült a Palatinus dombon egy jelentős állományú görög és latin könyvtár. Az irodalom és társadalmi berendezkedés változásával természetesen más műfajok kerültek előtérbe, mint a köztársaság idején. A retorika térvesztésével (köztársaság bukása) megerősödött a klasszikus latin költészet, s feljutott a csúcsra Horatius, Ovidius költeményeivel, a történetírás pedig jóval átfogóbb értelmezésre tett kísérletet. Ebben az időben születik meg a nemzeti eposz, az Aeneis. A művészetek virágzásához az anyagi forrást az arisztokrácia biztosította, mert többnyire a legjelentősebb írók nem voltak Róma városának szülöttei. Az egyik bőkezű arisztokratát Maecenasnak (i.e. 70 - i.e. 8) hívták, akinek neve a mecenatúra (a művészet anyagi támogatása) kifejezésben fogalommá vált.
Összefoglalva, most nézzük meg először az etruszk irodalmának fő jellemvonásait:
A római birodalom irodalmának jellemző vonásai:
|
