Angliában, az eredeti kelta lakosság egy része a római uralom idején, felveszi a kereszténységet (az angolszász nyomás miatt Északra vándorolnak, illetve Bretagne-ba, elszakadnak a kontinens egyházi irányításától és önálló, a szerzetesrendekre támaszkodó egyházat hoznak létre, szerzeteseik térítő utakra indulnak: Szent Patrik Írországba, Szent Columba Skóciába. Ír másolóműhelyek és könyvtárak világszerte híresek voltak. A bencés Szent Bonifác az angolszászok között terjesztette a hitet. Az őt ellenségesen fogadó pogány frízeket a legenda szerint úgy sikerült megtérítenie, hogy kivágatta a szent tölgyfájukat, s mikor az istenek ezért nem büntették meg a frízek hajlandók voltak megkeresztelkedni.

Európa peremvidékén egy kalandozó népnek volt jelentősége, ők a vikingek. Társadalmuk - szabad harcosok közössége élén a királlyal, akit az előkelők választanak, a hatalmát megosztja a kormányzókkal, jelentős kérdésekben a népgyűlés döntött, amelynek fő feladata az ítélkezés volt. Kultúrájuk emlékei: a rúnakövek, sajátságos ékírással díszített kövek, valamint az Edda-ének (epikus hősköltemények gyűjteménye). A a hajóépítés mesterei voltak (20-25 m hosszú, 5 m széles, 2 m mély, sekély merülése miatt könnyen manőverezik, evezősök és négyszögletes vitorla hajtja), egy hajó 20-30 embert és velük terhet volt képes szállítani akár több ezer kilométerre is.

Kárpátok és a Don között a korai középkorban szláv államok jöttek létre. Így nyugati (cseh, lengyel, morva)-, keleti (orosz, ukrán)-, és déli (bolgár, horvát, szerb, szlovén) szlávok. Felvették a kereszténységet, központjuk Bizánc. Sikeresen hárítják el a népvándorlás hullámait, és mint egyházi központ Rómával egyenrangúnak tartották magát és felléptek az eretnekmozgalmak ellen. Bizánc művészete a templomépítészet és a mozaikok készítésének virágkora. Főleg a szentképek elékészítését határozták meg szigorú szabályok.

Az iszlám világ területi központja az Arábiai félsziget. Kultúrájukra jellemző, hogy szabadon áramlik benne a különböző kulturális örökség, tisztelik az antikvitás emlékeit. Fejlett az oktatási rendszerük, valamint magán és közkönyvtárakkal rendelkeztek. Az itt élő népek közös nyelvet beszélnek, de a politikai egységet csak az újonnan megszülető vallás kovácsolta össze. Az Ezeregyéjszaka meséinek teljes fordítása mostanság lát napvilágot az Atlantisz kiadónál 7 kötetben. E csodálatos irodalmi kincsből eddig csak angolból, franciából fordított részleteket ismerhettünk, amely gyermekmesévé tette ezt az arab világ teljességét, szokásrendjét bemutató gyűjteményt.

A 10. században kialakult a polgárság, elkezdődtek a keresztes hadjáratok. Ez által a 11. században megjelent a lovag eszmény képe. A széttagolt társadalmi-politikai rendszer kedvezett a magánkezdeményezésű technikai újításoknak, a nyugati egyház szelleme is támogatta a gazdasági fejlődést (kolostorok gazdasági centrumok is voltak, amelyek mintául szolgáltak a világi gazdaságoknak). A teológia önálló tudománnyá válik, az egyház megerősödik.  Fellendül a szellemi és kulturális élet. A 12. századtól a kultúra központjaivá váltak a városok (hatalmas építkezések: templom, városháza). A görög-arab művészet és kultúra beáramlik, egyetemek alakulnak. Ez már a virágzó középkor.

A "román kori művészet" fogalmat 1824-ben Caumont francia művészettörténész honosította meg, és Nyugat-Európa érett középkori művészetet értette ezen. A kifejezés utal a stílus néhány fontos összetevőjére, így arra a rokonságra, amely a román nyelvek (a spanyol, a francia, az olasz) kialakulásához fűzi. Ezek a nyelvek ugyanis a provinciális latin és a germán hódítok nyelvi elemeinek keveredéséből jöttek létre. Utal továbbá a román kori művészet fogalma az antik-római hagyományok és a betörő "barbárok" tradícióinak összeolvadására, valamint arra a törekvésére, hogy az ókori római művészethez kapcsolódjék. Ennek ellenére mind a mai napig nem lehet világosan elválasztani egymástól a különböző összetevőket, bár a román művészetben kimutathatók egyrészt olyan elemek, amelyeket rómaiaknak nevezhetünk, másrészt olyanok, amelyek valószínűleg germán eredetűek. Érezteti hatását emellett a bizánci, az iszlám és az örmény művészet is. A román stílus ennek ellenére kialakította az egységes alapformákat. A "román" eredetileg a 8-13. század közötti Nyugat-Európa valamennyi stílusirányzatának megjelölésére szolgált. A rendszeres kutatás időközben finomításhoz vezetett s elismerte, hogy a 8. század végétől a 10. század elejéig virágzott karoling művészet és a 10. század Ottó-kori művészete önálló korszak. E két periódus során következett be az elszakadás az antik építészettől s azoknak a sajátos formáknak a kialakítása, amelyekhez azután kapcsolódni lehetett. A román művészet rendkívül gazdag helyi stílusokban és egyedi formákban. Időhatárai országonként változnak. Általában a 12. századot tekinthetjük a román stílus virágkorának. A stílus valóban termékeny korszaka 1050-1150 közé tehető. A román kor művészete döntően a keresztény hitet szolgálta, de az egyházi és világi hatalmasságok állandó harcot vívtak az egyeduralomért. Ellentétük a művészetre ösztönzőleg hatott. A templomok és kolostorok építtetői és adományozói egyaránt elismertek a keresztény uralom eszméjét, mégis egymással versengve hozták létre azokat a műalkotásokat, amelyekben ez az eszme megtestesül. Szimbolikus formában dicsőítették világbíró Krisztust, az Istenanyát és a szenteket. A közös keresztény hit egy nemzetközileg elterjedt stílus alapja lett. A társadalmi rend a hűbéri viszonyon alapult, amelyben a császárnak éppúgy megvolt a meghatározott helye, mint a fejedelemnek, a pápának, a püspöknek és a szerzetesnek. A művészi hatások a tanult emberek számára ismerős latin nyelv közvetítésével, valamint az utazások révén jutottak el az országhatárokon kívülre.

A magyarság őstörténetét, az őshazáról és életmódjáról kézzel fogható konkrétsággal, minden más néptől és régészeti kultúrától eltérően, csak a honfoglalás után, a 9. század végétől a Kárpát-medencében élő és temetkező magyarságról tudunk. Itt érezhet a művészettörténet is először szilárd talajt a lába alatt, hiszen ez időtől kezdve nemcsak következtetésekre van mód, hanem emlékanyagra, fennmaradt műalkotásokra is alapozhatunk. A temetkezések alapján szükségképpen csak hiányos képet alkothatunk a honfoglalók művészetéről. Az ott talált tárgyaknak elsősorban tulajdonosuk, az egyes ember megjelenésében volt fontos szerepük, például kifejezték, érvényre juttatták a rangját, vagyoni helyzetét. Magát az embert, testi valóját alakították át a műalkotások, tették aranyossá-ezüstössé, annál díszesebbé, minél előkelőbb rangú volt a viselőjük. A honfoglalók öltözetének művészi alakítása sok rokonságot mutat a sztyeppei népek művészeti kultúrájával, és joggal állítható párhuzamba a nagy pompa kifejtésére törekvő perzsa művészettel, melyet Bizánc is mintaképének tekintett. A jellegzetesen magyar, méltóságot jelző tarsolyok díszítésmódja szépen példázza a sokféleség és az egység együttes megvalósítását. A honfoglaló magyarok díszítő művészetének sajátosságai arról tanúskodnak, hogy amikor a 8. században a magyarság levédiai őshazájában a kazár birodalom határvidékére került, fémművészetét is döntő, Közép-Ázsiából kiinduló arab hatás érte, körülbelül ugyanettől az időtől erősen befolyásolhatta a bizánci művészet is. A magyarok Etelközben más népekkel, a keleti szláv államban fontos szerepet játszó normannokkal is érintkeztek. Erről tanúskodik a bécsi kincstár Attila kardjának nevezett szablyája, amely valószínűleg eredetileg magyar fejedelmi jelvény volt. A honfoglalók tehát minden bizonnyal kész, kifejlődött művészeti kultúrát hoztak magukkal a Kárpát-medencébe. Nem egy művészet kezdetét, hanem végső érettségét, a nyugat felé vándorló magyarság gyors fejlődését jelzi ez a művészet. Az államalapítás, a kereszténység felvétele döntő fordulatot jelentett a magyarság életében, s a művészet hordozóinak, a honfoglaló törzsek előkelőinek és kíséretüknek a helyzetében beállt változásokat követően a régi sajátos viszonyokból fakadt művészetnek is át kellett alakulnia.