AJÁNLÁSELŐSZÓTARTALOMÖNÉLETRAJZIMPRESSZUM

A jel

Színes könnycseppeket vajúdó fák alatt
Álomból szöktetett csókod rajtam maradt,
Lemosni sem tudom... Bennem már ott a jel!
Véredben illatom kábultan olvad el...

Bennem már ott a szó! Némán, ha ballagok,
Szemedben elfutó, széthulló csillagok
Emléke csal mosolyt sápadt arcomra még...
Ruhádon ott a folt... Lassan bőrödbe ég!

Múlt árnya erre jár, kísért, ha engeded,
Zord télre vált a nyár... Fagy rázza testedet,
Párnádon pár betű karcolja válaszom,
Akár egy tompa tű... Ártatlan ártalom!

Piros bűn hamva fáj ujjad forró hegyén,
Üvölt a szív s a száj - nem nyugtat más, csak én!
Érzed, hogy nincs erőd... Köztünk kötél feszül,
Kioldhatatlanul, széttéphetetlenül!

Érzem, hogy nincs remény. Kettőnkben ott a tűz,
Tiéd volt - most enyém a láz, mi visszaűz
A Tegnapok közé. Fehéren sír a szél,
Úgy fut házunk mögé, hol ránk kacsint az éj...

Búcsúzunk, s megjövünk - minden nap új talány,
Kézfogva átesünk a gondok ajtaján...
Amíg szeretni félsz, karodban árny vagyok,
Te így is bennem élsz...! A jel Rajtunk ragyog!

2005. november 17., Budapest

< >