Szeretek írni. Számomra az írás egyszerre önkifejezés és belső párbeszéd.
Hiszem, hogy az izgalmas történetek nemcsak az éles, kritikus pillanatokban születhetnek, hanem azokban a csendes percekben is, amikor a bonyodalom még csak a képzeletünk lázba hozó játéka. Alkotás közben mégsem a valóság elől menekülök, hanem hagyok időt magamnak őszintén közeledni hozzá.
Korábban a kommunikáció és a közösségek világában dolgoztam, ma azonban sokkal inkább az emberi lélek, a természet és a hétköznapok rejtett szépsége érdekel. Kislányom érkezése felébresztette a szunnyadó alkotói vágyamat. Azt keresem, hogyan találhatunk vissza önmagunkhoz az egyre gyorsabb, hangosabb, bizonytalanabb valóságunkban. Adhatunk-e magunknak egy kevés, bűntudatmentes időt, hogy rendezzük a gondolatainkat, sorokba szedjük mindazt, ami bennünk él? Meggyőződésem, hogy igen és szükségünk is van rá, akár írunk, akár olvasunk.
Az olvasó egy-egy írásom végére érve talán a saját gondolataival találkozik szembe. Lehet, hogy egy pillanatra megáll, elgondolkozik, egyetért velem, vagy vitatja érzéseimet. Én ezt egy együtt átélt felszabadulásnak, vagy közös teherviselésnek élem meg, amelyben megszülethet egy együttérző mosoly, vagy egy titkos összekacsintás. Ha így lesz, boldog leszek; és köszönöm.