Tordai Mihályné
Boros Erzsébet Katalin – néven
1957. február 4-én születtem Nagykállóban, egyszerű munkás emberek második gyermekeként. Gyermekkoromban a mesék világa volt a menedékem, ahol a képzelet határtalan birodalmában találtam meg a szépséget és a vigaszt. A felnőtté válás éveiben azonban egy másik, még mélyebb világ hívott magához: a verseké.

Későn kezdtem el írni – 2010 óta szavakba öntöm mindazt, amit az élet tanított. Verseimben gyakran saját megélt történeteim, érzéseim, lelki rezdüléseim tükröződnek vissza – őszintén, szívből, sallangok nélkül.

Zárkózott természetű vagyok, nem a szereplés, inkább a csendes megfigyelés emberének tartom magam. Hiszem, hogy az igazi gondolatok nem mindig hangosak – néha egy – egy verssor súlya többet mond, mint száz kimondott szó.

Írásaimat először magamnak írtam, de idővel – és mások visszajelzései által – megértettem, hogy a leírt érzések más szívekben is visszhangra találnak. Ez a felismerés bátorított arra, hogy megosszam a gondolataimat, és része legyek egy olyan irodalmi közösségnek, ahol a lélek nyelve a vers.

Csendes megfigyelő vagyok. Nem a szavak hangerejében, hanem a mélységükben hiszek.

Zárkózott természetem miatt ritkán állok a figyelem középpontjában, de az írásban megtaláltam a saját hangomat.

Verseket, prózákat és meséket írok – olykor önmagamnak, máskor azoknak, akik épp a sorok között keresnek kapaszkodót.

Az írás számomra belső utazás, egyfajta párbeszéd a világgal, amit szavakkal próbálok megérteni és megérinteni. Ha elér valakit egy – egy sorom, annak csendes öröme számomra már elég.