„de magam csak annyit szoktam a versekhez írni, hogy tetszett,”
Kedves Anna! Ezt tőled idéztem, nekem nem tetszik minden. A Holnap Magazinon, ahol esetenként egy mű alatt 10-20 hozzászólás is volt, mikor évekkel ezelőtt a tagja voltam, akadt olyan olvasom, akinek nem tetszett valamiért a feltett mű, nem értette, félre értette. Ezeknek örültem a legjobban, mert ezekből lehetett tanulni. Ha mindenre azt írom, hogy „tetszett”, az szerintem sablonos és egyáltalán nem biztos, hogy őszinte. Aki pedig megosztja a műveit az számíthat arra – legalábbis egy olyan fórumon, ahol érdeklődök az alkotók – hogy ilyen és olyan véleményt is kap. Ezt nem szokás rossz néven venni, de ha Téged bánt, akkor akár ki is hagyhatlak azok közül, akiket olvasok, mert nem szeretem, ha mások mondják meg, hogy mi legyen a véleményem. Jóindulattal voltam irányodban, semmi bántót nem írtam, de ha Te mégis úgy érzed, szíved joga. Én annak is örülök, ha valaki egyáltalán veszi a fáradtságot, hogy elolvassa az írásom. Ezt a Facebookon sokkal többen megteszik, mivel ott vannak olyan ismerőseim, akiket érdekel, hogy mit írok, miről mi a véleményem. Mindig is őszinte voltam, most közel a nyolcvanhoz ezen már nem fogok változtatni senki kedvéért sem. Vígasznak szántam a soraim, nem pedig bántásnak. Egyébként úgy látom, hogy most is csak mi ketten levelezünk, nincs számtalan olvasói vélemény, ahogy a többiek írása alatt sem lelhető az fel.
Nem vagyunk egyformák. Speciel én nem a sablonos válaszokat szeretem, hanem azt, amit az az olvasóból kiváltott. Mivel egy élő közösség tagjai vagyunk, így az esetleges félreértéseket is tisztázni tudjuk, ahogy tetted ezt Te is most. Az én szüleim nem szóltak bele a választásomba, én döntöttem rosszul.
Nem vele gondoltam, akivel nem lehet, hanem mással, akivel lehet. Nyitottnak kell lenni, mert az évek hamar elszaladnak. Nem biztos, hogy jobban jártál volna vele. Ezért is írtam meg az én történetem.
Nekem is lett volna lehetőségem olyan férfit választani, aki jobb életet tudott volna biztosítani, ráadásul nem csak nekem, hanem az utódainknak is, de én a nincstelent választottam, az állami gondozottat. Elhittem minden szavát, hogy mennyire vágyik otthonra, szerető szülőkre. Ezt mind megkapta tőlünk, mégis elhagyott bennünket két kisgyermekkel és a szüleimmel együtt. Nem biztos, hogy a szegény, a nincstelen jobb, mint az, aki anyagilag többet tud nyújtani.
Hát, ami azt illeti, sok hasonlóság lelhető fel a saját gyerekkori élményeim vonatkozásában, de eltérések is akadnak bőven. Én is évvesztes voltam, mivel október 31-én születtem. Legalább volt gyerekkorom, ahogy a szüleim mondták, de az megmaradt egészen a férjhez menésig is, mert a szüleim, különösen az édesanyám, amíg csak élt, mindig szeretett bennünket (engem és a testvérem), de hűséges felesége volt a férjének, akit 21 évvel élt túl, de az özvegységet is méltósággal viselte. A ceruza, a tollszár és a tinta, valamint a padló egyezik, viszont a tintát nekünk soha sem kellett hazavinnünk és a tintatartóba se mi töltöttük. Ami pedig a mosást illeti, az is hasonlóan zajlott, annyi különbséggel, hogy édesanyánk gyakrabban mosott és az utcában levő kútról kellett felhúznia a vizet. Soha nem jártam mezitláb az iskolába, de otthon az udvaron, kertben szívesen vettem le a szandált a lábamról. Édesanyám sem velünk, sem mással nem kiabált. Jó természetének köszönhetően mindig türelmes és megértő volt, pedig hát, mi is voltunk gyerekek és sok hülyeséget csináltunk. Az is különbség, hogy én soha sem szaladtam el, mindig vállaltam a felelősséget a tetteimért. Apu tudta elveszíteni a türelmét, olyankor az öcsém szaladt el, én pedig ott álltam előtte és az mondtam, hogy nyugodtan agyon is üthetsz. Persze ez – lévén, hogy még most is élek – soha nem következett be, de az első dűh mégis engem ért, a lecsillapodás jutott az öcsémnek, akiből remek, szorgalmas, megbízható felnőtt lett. Tehát semmit sem számít, hogy mit vállalt gyerekkorában és mit nem. Mind gyereknek, mind férjnek, mind apának és nagypapának, valamint testvérnek egyaránt kiváló, jobbat nem is kaphattam volna.
Ami azt illeti én három gyerekre mostam és főztem a textil pelenkákat, bár akkor már az udvaron volt a vezetékes víz, amit azért csak be kellett hozni, megmelegíteni, stb. Tehát még az én fiatal asszony éveim is azzal teltek, hogy naponta mostam, nem is szerettem összegyűjteni a ruhákat, akkor sem, amikor már nem kellett pelenka, mert nem volt olyan sok, hogy ezt megtehettem volna.
Hiába fekszik le a hölgy az ágyba és várja, hogy a férfi majd megy utána, ha az nem teszi. Ami nem megy, azt nem érdemes erőltetni. Olyan férfit kell keresni, aki ölbe veszi a kedvesét és maga fekteti az ágyba, mert vágyik rája.
„de magam csak annyit szoktam a versekhez írni, hogy tetszett,”
Kedves Anna! Ezt tőled idéztem, nekem nem tetszik minden. A Holnap Magazinon, ahol esetenként egy mű alatt 10-20 hozzászólás is volt, mikor évekkel ezelőtt a tagja voltam, akadt olyan olvasom, akinek nem tetszett valamiért a feltett mű, nem értette, félre értette. Ezeknek örültem a legjobban, mert ezekből lehetett tanulni. Ha mindenre azt írom, hogy „tetszett”, az szerintem sablonos és egyáltalán nem biztos, hogy őszinte. Aki pedig megosztja a műveit az számíthat arra – legalábbis egy olyan fórumon, ahol érdeklődök az alkotók – hogy ilyen és olyan véleményt is kap. Ezt nem szokás rossz néven venni, de ha Téged bánt, akkor akár ki is hagyhatlak azok közül, akiket olvasok, mert nem szeretem, ha mások mondják meg, hogy mi legyen a véleményem. Jóindulattal voltam irányodban, semmi bántót nem írtam, de ha Te mégis úgy érzed, szíved joga. Én annak is örülök, ha valaki egyáltalán veszi a fáradtságot, hogy elolvassa az írásom. Ezt a Facebookon sokkal többen megteszik, mivel ott vannak olyan ismerőseim, akiket érdekel, hogy mit írok, miről mi a véleményem. Mindig is őszinte voltam, most közel a nyolcvanhoz ezen már nem fogok változtatni senki kedvéért sem. Vígasznak szántam a soraim, nem pedig bántásnak. Egyébként úgy látom, hogy most is csak mi ketten levelezünk, nincs számtalan olvasói vélemény, ahogy a többiek írása alatt sem lelhető az fel.
Szeretettel: Rita
Kedves Anna!
Nem vagyunk egyformák. Speciel én nem a sablonos válaszokat szeretem, hanem azt, amit az az olvasóból kiváltott. Mivel egy élő közösség tagjai vagyunk, így az esetleges félreértéseket is tisztázni tudjuk, ahogy tetted ezt Te is most. Az én szüleim nem szóltak bele a választásomba, én döntöttem rosszul.
Szeretettel: Rita
Kedves Anna!
Nem vele gondoltam, akivel nem lehet, hanem mással, akivel lehet. Nyitottnak kell lenni, mert az évek hamar elszaladnak. Nem biztos, hogy jobban jártál volna vele. Ezért is írtam meg az én történetem.
Szeretettel: Rita
Kedves Zoé!
Ott vagyok veletek, akik kíváncsiak vagytok másokra is.
Szeretettel: Rita
Kedves Árpád és Adrienn!
Köszönöm ennek a kedves alkalomnak a megosztását.
A szerzőnek pedig szeretettel gratulálok!
Rita
Kedves Zoé!
„ha már nem látod
az erdőtől a fát,
szemed elfásult
szembogarát,
legalább örömre vesd
s örömöt láss:”
Nagyszerű soraid tetszéssel olvastam. Beállok az örömkörbe.
Szeretettel: Rita
Nekem is lett volna lehetőségem olyan férfit választani, aki jobb életet tudott volna biztosítani, ráadásul nem csak nekem, hanem az utódainknak is, de én a nincstelent választottam, az állami gondozottat. Elhittem minden szavát, hogy mennyire vágyik otthonra, szerető szülőkre. Ezt mind megkapta tőlünk, mégis elhagyott bennünket két kisgyermekkel és a szüleimmel együtt. Nem biztos, hogy a szegény, a nincstelen jobb, mint az, aki anyagilag többet tud nyújtani.
Szeretettel: Rita
„a bánat, mint sötét folyam borítja testem,
és hangtalanul lépked az élet mellettem.”
Megkapóan szép soraid tetszéssel olvastam, de soha se mondd, hogy vége! (Biztosan ismered Hernádinak ezt a dalát, most ezt üzenem Neked.
Szeretettel: Rita
Kedves Tonió!
Hát, ami azt illeti, sok hasonlóság lelhető fel a saját gyerekkori élményeim vonatkozásában, de eltérések is akadnak bőven. Én is évvesztes voltam, mivel október 31-én születtem. Legalább volt gyerekkorom, ahogy a szüleim mondták, de az megmaradt egészen a férjhez menésig is, mert a szüleim, különösen az édesanyám, amíg csak élt, mindig szeretett bennünket (engem és a testvérem), de hűséges felesége volt a férjének, akit 21 évvel élt túl, de az özvegységet is méltósággal viselte. A ceruza, a tollszár és a tinta, valamint a padló egyezik, viszont a tintát nekünk soha sem kellett hazavinnünk és a tintatartóba se mi töltöttük. Ami pedig a mosást illeti, az is hasonlóan zajlott, annyi különbséggel, hogy édesanyánk gyakrabban mosott és az utcában levő kútról kellett felhúznia a vizet. Soha nem jártam mezitláb az iskolába, de otthon az udvaron, kertben szívesen vettem le a szandált a lábamról. Édesanyám sem velünk, sem mással nem kiabált. Jó természetének köszönhetően mindig türelmes és megértő volt, pedig hát, mi is voltunk gyerekek és sok hülyeséget csináltunk. Az is különbség, hogy én soha sem szaladtam el, mindig vállaltam a felelősséget a tetteimért. Apu tudta elveszíteni a türelmét, olyankor az öcsém szaladt el, én pedig ott álltam előtte és az mondtam, hogy nyugodtan agyon is üthetsz. Persze ez – lévén, hogy még most is élek – soha nem következett be, de az első dűh mégis engem ért, a lecsillapodás jutott az öcsémnek, akiből remek, szorgalmas, megbízható felnőtt lett. Tehát semmit sem számít, hogy mit vállalt gyerekkorában és mit nem. Mind gyereknek, mind férjnek, mind apának és nagypapának, valamint testvérnek egyaránt kiváló, jobbat nem is kaphattam volna.
Ami azt illeti én három gyerekre mostam és főztem a textil pelenkákat, bár akkor már az udvaron volt a vezetékes víz, amit azért csak be kellett hozni, megmelegíteni, stb. Tehát még az én fiatal asszony éveim is azzal teltek, hogy naponta mostam, nem is szerettem összegyűjteni a ruhákat, akkor sem, amikor már nem kellett pelenka, mert nem volt olyan sok, hogy ezt megtehettem volna.
Érdeklődéssel és szeretettel olvastam írásod.
Rita
Kedves Tonió!
Hiába fekszik le a hölgy az ágyba és várja, hogy a férfi majd megy utána, ha az nem teszi. Ami nem megy, azt nem érdemes erőltetni. Olyan férfit kell keresni, aki ölbe veszi a kedvesét és maga fekteti az ágyba, mert vágyik rája.
Szeretettel: Rita