A nevem Lukács-Udvardi Katalin, 42 éves kétgyermekes édesanya vagyok, emelett egyéni vállalkozó. Gyermekkorom óta rajongok az irodalom minden formájáért, különösen a versekért, melyeket nagy élvezettel olvasok és írok a mai napig. Verseimet a hétköznapok zajában írom – altatások között, sorban állás közben, vagy egy kihűlt kávé mellett. Számomra a költészet nem elefántcsont-torony, hanem eszköz az önreflexióra, az érzelmek feldolgozására és a kapcsolódásra.
Legtöbbször személyes tapasztalataimról írok: anyaság, örökbefogadás, gyász, látássérültség, identitás, bizonytalanság és apró örömök és mozzanatok. Próbálom megfogni a jelent, hiszek abban, hogy a hétköznapok banálisnak tűnő pillanatai is képesek univerzális érvényűvé válni, ha őszintén közelítünk hozzájuk.
Nem törekszem tökéletességre, inkább hitelességre: írásaim az életem ritmusát követik: folyamatos tanulás, kísérletezés, néha megtorpanás és új kezdet. A versek számomra nem lezárt állítások, hanem kérdések, melyeket magamhoz és – reményeim szerint – az olvasóhoz is intézek.
Ha egy sorom felismerést, mosolyt vagy egy halk „igen, én is így érzem” pillanatot vált ki valakiből, akkor már betöltötte a szerepét.