Dr. Széchey Rita klinikai szakorvos a Semmelweis Egyetem Szemklinikáján. Írással 25 éve foglalkozik, könyveit a Parakletos Kiadó gondozza. (Példa a 2015-ben megjelent Szeretem őt c. kötete: http://www.parakletos.hu/node/1799) Az orvos alkotók számára kiírt pályázatunkra több alkotását is beküldte, melyek közül kettővel (A pillangószárnyú tigris és Olvasópróba) kiérdemelte Az év orvos írója 2015. címet.
A díjat a 2016. március 12-én megrendezett felolvasó-délutánon vette át Zsoldos Árpád főszerkesztőtől a Csokonai Művelődési Központban, Budapest XV. kerületében. Alább közöljük a nyertes alkotásokat:
A pillangószárnyú tigris
– Dehogy mese! – nézett föl megütközve a kislány. Nagy zöld szemeit kerekre nyitotta, még a fejét is megrázta felháborodásában, hogy kérdezhet ekkora butaságot egy ilyen okos tanárnő, hát tényleg nem látja, hogy ez ugyanaz a tigris, mint amit együtt láttak?
– Éva néni, ez az állatkerti tigris – magyarázta a rajzot vizsgáló fiatal nőnek türelmesen –, azt tetszett mondani, rajzoljuk le azt az állatot, amelyik a legérdekesebb volt a számunkra, és nekem ez a tigris volt a legérdekesebb, vagyis, szóval ez tetszett a legjobban.
A tanárnő tanácstalanul körbepillantott, mintha segítséget várna valahonnan, aztán a kezébe vette a rajzot, megnézte figyelmesen, de végül megint fölszaladt a szemöldöke, és szinte bocsánatkérőn mondta a kislánynak:
– Katám, édes, gyönyörű a rajzod. De… ha jól látom, ennek a tigrisnek… pillangószárnyai vannak. Ez tehát… ha nem is mesebeli, de mindenesetre egy képzeletbeli… és a feladat most az volt, hogy…
A kislány elnevette magát. Tényleg érthetetlen, miért nem ismeri meg Éva néni a tigrisüket. Őszinte csodálkozással verdestek a pillái, de nem baj, gondolta magában, elmagyarázza ő szívesen, szóval tessék megnézni, ez a tigris pont az a tigris, amit együtt figyeltek, hogy milyen fenséges tartással, lassú léptekkel, ugyanakkor kicsit szomorúan járkál fel és alá a ketrecében, és szerinte tééényleg nagyon jól sikerült a rajz, ja, szárnyai csak azért vannak, mert amikor lerajzolta, éppen jolenneházott.
– Tessék? Mit csinált?
– Jolenneházott.
– Jolen… az meg mi?
– Hát jolenneha az jó-lenne-ha. Éva néni nem szokott?
Nem, nem szokott, rázta a fejét a tanárnő, tulajdonképpen fogalma sincs, mi az, de ahogy látja, Kata mindjárt elmagyarázza neki.
Jött is a magyarázat, jolenneha az, amikor valaki elképzeli valamiről, nagyon erősen elképzeli, hogy milyen jó lenne, ha… ha az a valami teljesülne, például, a tigrisnek az, hogy ne állatkertben lakjon, és ha nagyon elképzeli, az akkor már majdnem olyan, mintha igaz lenne, és a valami az bármi lehet… de tényleg bármi, tessék nyugodtan akármire gondolni, Éva néni, mondjuk egy új ruhára, vagy egy játékra, vagy… a valami lehet például egy kiscica, ami éppen az ő ajtajuk előtt aludt el éjszaka, amikor eltévedt, és az apa megengedte, hogy ott maradjon, mert nem találták meg a gazdáját, és talán végleg ott maradhat, már neve is van, hópihe… de… lehet jolenneha az is, hogy valaki arra gondol, hogy csak úgy odabújik valakihez, mondjuk… például… az anyukájához…
Édesem, pillantott rá a tanárnő, kezdem sejteni, milyen életjáték neked ez a jólenneha, más gyereknek elég megvárnia a tanítás végét, hogy teljesüljön ez a kívánsága, de neked nem, a te édesanyád meghalt, amikor születtél, bár a szülés manapság nem számít életveszélyes állapotnak, te mégis árva lettél, micsoda ajándék, hogy nagyszerű ember az édesapád…
– És a szárnyak? – kérdezte halkan, de mire kimondta a kérdést, már maga is tudta a választ.
– Hát azzal repül – mondta a kislány, és csillagszemei felragyogtak – úgy működik a jolenneha.
A tanárnő visszamosolygott rá, megsimította a kipirult kis arcot, aztán a kezébe vette a rajzot, nahát, ahogy így jobban megnézem, látom már, ez tényleg az állatkerti tigris, mondta. Na, ugye, villant fel a kislány mosolya, és szaladt volna azonnal boldogan a többiekhez az udvarra, mert hosszú szünet volt, így is elment belőle jó sok ezzel a magyarázkodással, de a tanárnő megállította.
– Várj csak… kicsim, van még ilyen jolenneha rajzod?
– Persze – mondta a kislány, odaszaladt a padjához, és előhúzott a táskájából egy tenyérnyi dobozt. A doboz nyersfából készült, kopottas fehér festéssel, az élein csipkeszegély, egy szív, és egy míves kulcslyuk az elején. A kislány elővette a tolltartóját, abból egy apró kulcsot, felnyitotta, az anyukámé volt, magyarázta közben, úgyhogy pont jó, hogy ebben tartsam a kincseket, tette hozzá magától értetődőn, és kiborította a tartalmát a tanárnő elé az asztalra. A dobozból kagylók, csigák, gombok, és néhány, kockára hajtogatott papír gurult szét az asztalán. Találomra fölvett egyet, szabad megnézni, kérdezte a tanárnő tekintete, hát persze, bólogatott a kislány. Széthajtogatták a rajzot, a kislány buzgón segített, egy gondosan megtervezett karámot ábrázolt, körötte lovak, mindenféle színben és méretben, szárnyakkal természetesen, ez, amikor még nem jártam lovagolni, akkor volt, magyarázta a kislány. A következő rajzon egy virágos rét volt, alakok nélkül, az égen mindenütt pillangók, aztán… az utolsó képet sokáig nézte a tanárnő.
Nem kellett különösebb magyarázat ahhoz, hogy felfogja, mit ábrázol: egy családot látott, egyforma, óriási, díszes pillangószárnyakkal. Egy apja-forma, magas, sötét hajú férfi volt a rajzon, mellette gyerekek, a férfi mellett pedig egy barna, hullámos hajú, hatalmasan mosolygó szájú nőalak, piros pulóverben, egy óriási kockás sállal, a sál a felhőkig kígyózott a nyakából. A tanárnő önkéntelenül a fogasra pillantott, ahol a kardigánja lógott, a Skóciában vett népművészeti sállal, aztán a kislányra, aki követte a tekintetét, aztán ahelyett, hogy zavartan magyarázkodni kezdett volna, elnevette magát.
– Ja igen, azt szoktam jolenneházni, hogy legyen… tetszik tudni, ha már az igazi meghalt, szóval hogy legyen egy pótanyukám, és ha lesz, pont olyan legyen, mint… mint az Éva néni… mert apa azt mondta, hogy Éva néninek vőlegénye van, és ne beszéljek butaságokat, de azért ugyanolyan még lehet, ugye?
Itt a hang elhalkult, a kislány lesütötte a szemét, érezte, ő is, hogy valahogy kiléptek a rajzból, már nemcsak arról beszélgetnek, hogy milyen játék is a jolenneha. A kislány nem is állta a fiatal nő tekintetét, felkapta a rajzokat, besöpörte a dobozba, megyek az udvarra, mondta, és kiviharzott az ajtón. A nő elgondolkodva nézett utána, vajon miféle meg nem rajzolt jolennehák laknak még abban a dobozban, és vajon miféle titkos bánatok és remények nehezítik ezt a gyermekszívet? Óvatosan fölvette még az asztal alá gurult gombot, a kislány nem vette észre, hogy hiányzik a kincsei közül, betette a többi mellé.
Ha én is ismertem volna ezt a játékot, sóhajtott, talán tényleg lenne vőlegényem, ahogy a kislány hiszi, ha nekem is lettek volna szárnyaim, talán működött volna a kívánságom, és nem pályázta volna meg azt a dániai állást, nem bontotta volna fel az eljegyzést éppen a karácsonyi ünnepek előtt, amikor eredetileg meglátogattam volna az új, közös életünk színterén… Újra sóhajtott, megrázta a fejét, az órára pillantott, és sietős léptekkel lement a gyerek után az udvarra.
————-
A kardigánjáért fordult vissza, csak egy pillanat, gondolta, és bár az ikrek most is lekötötték a figyelmét, hát igen, csodálatos érzékük van arra, hogy az elképesztő ötleteikkel miként tegyék próbára egy pedagógus idegeit, ma például úgy gondolták, hegymászó versenyt rendeznek az épület renoválásához felállított állványzaton, a napközis kolléganő orra előtt, és igen, még akkor is, amikor őket korholta, Katát kereste a szemével, ezt a törékeny árvácskát, aki olyan nagy dolgokat mondott el magáról, nem csoda, ha nem tud most mellette lenni, jaj, de úgy eltűnt az udvaron, nem látja sehol, hol lehet…
Belépett a tanterembe, hogy levegye a kardigánját a fogasról, ahogy csukta volna visszafelé az ajtót, megpillantotta a kislányt – az ablakpárkányon. Meghűlt az ereiben a vér, mit csinál ez a
gyerek, de nem, az ablak zárva volt, Kata befelé fordulva, nem is a párkányon, a fűtőtesten
egyensúlyozott, széttárt karokkal. A szeme csukva volt, és mosolygott.
A tanárnő odalépett hozzá, mire az beleszimatolt a levegőbe, jól éreztem, tényleg az ő illata, mondta a tekintete, ahogy felpillantott, még szélesebbre tárta a kezét, és egyszerűen beledőlt a tanárnő kitárt karjába. Ő átölelte, nem lenne szabad, tiltakozott benne a kötelességtudat, a mai óvatos, modern pedagógia ezt már nem engedi, de hát ez nem olyan ölelés, ez segítségnyújtás, nyugtatta magát. A kislány egyszerre eleresztette a nyakát, nem kapaszkodott, hagyta, hogy az ő karja tartsa meg, újra behunyta a szemét, és megint kitárta a karjait.
A tanárnő lenézett rá, erősen tartotta, aztán egyszerre, magát is meglepve, finoman körbefordult vele. Aztán még egyszer, és még egyszer, egyre gyorsabban. A kislány felpillantott rá, elmosolyodott, közben egyszer csak két apró bimbó nőtt ki a hátából, a lapockája mellett, majd váratlanul megcsavarodott, és hirtelen két nagy, csillogó szárny bomlott ki belőle. A kislány megrázta magát, mire a szárnyak finom hullámzással megmozdultak. A fuvallat a nőt is meglegyintette, és ekkor hirtelen hideg szúrást érzett a hátán, majd forróságot, aztán neki is, mint az előbb a kislánynak, két dombocska nőtt a vállai közt, egyre nagyobbak lettek, végül, mit egy orsó, körbecsavarodtak, és mint amikor teregetnivaló ruhát ráz ki az ember, egyszerre két hatalmas szárny bomlott ki belőlük. Hátrapillantott, és kékeszöld fénnyel ragyogó pávaszemeket pillantott meg maga mögött. Micsoda gyönyörű szárnyakat növesztettem, gondolta büszkén, és megsimogatta a szemével a kislányt. Az visszanézett rá, finoman bólintott, hogy látja, tényleg szépségesek, aztán készségesen összecsukta, szétnyitotta a saját apró szárnyait, hogy ő is segítse gyorsítani a pörgésüket.
A tanárnő szeme előtt elsuhant a nyitott ajtó, a fogas a kockás sállal, az ablakok a papírmadarakkal, a gyerekek rajzainak színes mozaikja a falon, már szédült, a kislány gyöngyöző nevetését hallotta, amikor a szeme elé fordult az ajtó megint, és az ajtónyílásban most ott állt egy magas, sötét hajú férfi. Az ajtófélfának támaszkodott, szemmel láthatóan egy ideje már őket figyelte, széles mosollyal azt kérdezte, hol az egyikre, hol a másikra pillantva:
– Hazavihetem?
Hirtelen megálltak a forgásban, a kislány leugrott a nyakából, persze, apa, kiáltotta, és odaszaladt az ajtóban álló férfihoz.
– Igen – pirult el a tanárnő, a forgástól még szédülten, a férfi felé lépett volna, de megtántorodott. Az utána kapott, hogy segítsen, és megfogta a könyökét. A tanárnő, ha lehet, még mélyebben elpirult, aztán elnevette magát, köszönöm, mondta, kihúzta a karját a férfiéból, és magabiztos léptekkel odament a kislány padjához, hogy segítsen összerakni a könyveit. A tigrises rajzot az asztalán hagyta, a virágvázának támasztva, a doboz tetejét gondosan lezárta a kis kulccsal. Mindent visszatettem, adta végül a kislány kezébe, magán tudva közben a férfi pillantását.
– Köszönöm – mondta az, amikor végül a kezébe adta a kislány táskáját.
Mindent, amit ennek a gyereknek eddig adtál, köszönök, tette hozzá a tekintete. A tanárnő mosolyogva nézett vissza rá, örömmel teszem, mert nagyon szeretem, válaszolt a pillantása. Akkor holnap, mondta a férfi, és ez most úgy hangzott, mintha randevút beszélnének meg. Holnap, hát persze, válaszolta a tanárnő mosolyogva, és lesütötte a szemét. Akkor is mosolygott, amikor kimentek az ajtón, akkor is, amikor az ablakból utánuk nézett, ahogy kéz a kézben távolodtak az udvaron, és szinte hallotta a kislány csacsogását, ahogy beszámol az apjának a napjáról, az állatkerti élményeiről, a délutáni rajzóráról. Vajon ismeri-e ő is a jolennehát, töprengett, míg összecsomagolta a táskáját. Amikor a fogashoz lépett, hogy felöltözzön, maga sem tudta, miért, gyengéden megsimogatta a kockás a sálat. Aztán óvatosan a nyaka köré csavarta, vigyázva, hogy a háta szabadon maradjon. Nincs ma igazán hideg, nyugtatta magát, és a kardigánt a karján tartva, kilépett az udvarra.
Olvasópróba
… égő szemmel nézte azt a kislányt…
A mondatok, Turai halk, határozott hangja lassan hatoltak át a fájdalom tompa ködén a tudatáig. A tanári asztalra hajolt, úgy tett, mintha a feje fájna. Már jó húsz perce ment a próba. Ahhoz képest, hogy egyedül csinálták, egész jónak ígérkezett a műsor.
Csak állt, és égő szemmel nézte azt a kislányt… de hisz ez a hagymakupolás egyperces! – hasított bele a felismerés. – Megőrült ez a Turai?! Ezt akarja fölolvasni az anyák napi ünnepségen? Ezt??
Különben mindegy. Azt csinálnak, amit akarnak, nem érdekel az egész. Az egész hülye színjáték. Hogy játszom itt az erőset, a macskát, aki mindig a talpára esik, azt hogy nem is olyan nagy tragédia, ami történt, hisz bármikor máskor… De én tudom, hogy nem!!! Nekem nem lesz már máskor! Soha többé!!!
Gyűlölöm ezt az ünnepet, annyira kívánom, mint azt, hogy elevenen megnyúzzanak. Pedig meg fognak. Belülről. A szavak.
Mindegy. Olvassa csak fel Turai a hülye novelláját, majd jól felidegesedik miatta Zomboriné Zsuzsika, és teljes tanfelügyelői méltóságával idevitorlázik majd hozzám, és elkezdi mondani azon az utálatos hangján, hogy drága Andreácskám, tudjuk, hogy nehéz helyzetben vagy, de azért jobban figyelhettél volna… és elmondja, hogy nem szabad ekkora önállóságot hagyni nekik, hisz ezek még félig gyerekek, és akkor legalább vele leszek elfoglalva, és nem azzal, hogy…azzal hogy…
… égő szemmel…
Mi a fene van, most még egyszer felolvassa?! Ezek tényleg meghülyültek!”
Az osztály csendben matatott, amikor fölnézett, Turai a helyén ült, valamit írt, az Örkény Egypercesek ott feküdt előtte a padon, senki nem olvasott fel semmit. Ahogy a lány megérezte, hogy figyelik, felpillantott. A szeme először ijedt volt, aztán bocsánatkérő, szinte könyörgő.
Hasonlít a pillantása ahhoz a doktornőéhez, aki tegnap a szemem megvizsgálta. Láttam az arcán, mikor rájött, hogy valami nem stimmel. Elkezdte olvasni a lapomat, hangosan, rutinosan, hogy meggyőződjön, tényleg egyezik-e a kórelőzményem a leírtakkal, aztán ahogy az ikerterhességhez ért, a hasamra pillantott, hallgatott egy kicsit, biztos számolt magában, láttam, ahogy kifutott a vér az arcából. Alig bírta megkérdezni: És most…jól vannak a kicsik?
Neki volt ilyen bocsánatkérő a tekintete mint most a Turainak. De minek kérnek ezek bocsánatot, nem ők tehetnek arról, hogy megint nem sikerült… És a doktornő… hogy kétségbeesett, mikor rájött, hogy aznapra voltak kiírva, mikor engem vizsgált, ha kiderült volna, hogy a szememmel tényleg komoly baj van, talán összeesik és meghal ott nekem.
Pedig nem kell, hogy így nézzetek, a kicsiket nem hozza vissza nekem semmi együttérzés. Azok meghaltak. Én tudom, hogy valamikor éltek és mozogtak, de most már nem. Hidegek és merevek ott a ládában, és talán a csontjaikat is látni lehetne már…
Pedig a kislány gyönyörű volt, még olyan szürkén is. Az a kis csukott szeme… ha legalább azt láttam volna, hogy milyen színű… persze hülyeség, az újszülötteké mindig kék. És a Petike… hogy küzdött az életért! Furcsa, de én már az ötödik napon tudtam, hogy nem marad meg. Láttam rajta, mikor feladta…
Az orvos csak nézett, mikor megmondta, hogy a hatodik nap reggel kezdődött a sepsis, hogy honnan tudom…
Nem kell az anyáknapja, hát nem értitek?! Gyűlölöm, utálom, irtózom attól, akinek van, ha nekem nem lehet gyerekem, nem akarom ezt az ünnepséget, hát nem értitek? De nem baj, rontsátok csak el a hülye felolvasással az egészet, legyen botrány, fájjon másnak is, ha nem is annyira, mint nekem, az a nap…
-Azt hiszem-szólalt meg halkan -, jó írásokat választottatok. A műsor tehát megvan, már csak el kell próbálnotok néhányszor, hogy minden jól menjen. Ügyesek voltatok, így hát mára befejeztük, tíz perccel korábban elmehettek.
– A verselemzést hétfőre nézzétek át rendesen, lehet, hogy dolgozatot írunk! – kiáltott még utánuk, de a hangja elveszett a boldog csatakiáltásban, ahogy szabadjára engedett csikókként kitrappoltak a teremből, teljes lényükkel átérezve a váratlan szabadság gyönyörűségét.
Biztos dolgozatot írunk, gondolta keserűen. Merthogy itt leszek. Nem megyek el Gáborral arra a hülye bemutatkozásra, vagy mire. Hiába lobogtatja nekem minden reggel a gyerekotthon címét. Hát nem érti?! Nem. Valószínűleg nem érti. Hiába sikoltoztam neki a múltkor, csak átölelt, és azt mondogatta, hogy semmi baj. De van baj, igenis van baj. Nagy baj, akkora, hogy ezt az egyet még az ő kedvéért sem tudom megtenni. Nem tudom, és kész!
Nem tudok tíz centit nőni, csak azért, mert akarok, és éppúgy azt sem tudom megtenni. Pedig eddig mindent…
Azt a rohadt átfújást, vagy háromszor, ha nekem még egyszer úgy fog fájni valami, mint az, biztos, hogy kiugrok az emeletről.. De akkor még volt remény… Istenem…
Én nem akarom elhagyni őt, de nem bírom megtenni! Én annyira vágytam egy saját gyerekre… aztán a sok vetélés után végre ezek túljutottak a hatodik hónapon… hát mért nem maradt meg legalább az egyik?!
Nem. Én mindent megteszek neki, de a más gyerekét nem vállalom… Mért nem érti meg, hogy soha nem érezném a sajátomnak?! Mindig csak pótlásnak, idegennek?!
—–
Andrea felriadt. A szobában hajnali fény derengett, ha odafigyelt, egy-egy ébredő madár hangját is hallotta. Megpróbálta visszakényszeríteni magát a valóságba, de az álom iszonyata körbefonta, mint valaha nagymama pinceajtajánál a pókháló. Remegve gondolkozott.
Valami menekülés volt, meg halál, és az égő szemű kislány… Égő szemű kislány… amit az a szerencsétlen Turai olvasott… de ez marhaság, hát nem is ez volt benne a novellában! Összekeverem az egészet, ó Istenem, már álmomban is szenvednem kell? Hát nem elég még? Nem elég, ha a saját fájdalmamat végigkínlódom, rám teszed még a másét is?!
…de tényleg. Mi lett vajon vele? El tudta nyomni magában az emléket, vagy végigszenvedte az életét. Éhen halt, vagy megölték őt is? Vagy valaki csak fölnevelte? Úristen, talán az enyéimnek jobb sorsa volt mint annak a kislánynak…
A szobában lassan világosodott, a madarak az új reggelt köszöntötték. Andrea nyitott szemmel ült az ágyban, de már nem félt.
Nekidőlt a támlának, fölhúzta a lábát, és halkan belezokogott a takaróba. Sírt, hosszan, vigasztalhatatlanul, mint az elmúlt hónapokban annyiszor, de mégsem ugyanúgy, ezek a könnyek most lassan, kitartóan, a gyűlöletet is kimosták a szívéből.
Az osztály a dolgozat fölé hajolt, ő pedig Turai szőke fejét nézte. A lány felpillantott, és halványan rámosolygott. Szeretett dolgozatot írni, nem úgy, mint a többiek, igen, neki mindig ment a verselemzés, ő mindig fején találta a szöget. Nézte a lányt, és hirtelen beléhasított az iszonyat: Úristen, Turai. Ha… ha azt a novellát te tényleg fölolvasod az ünnepélyen, ott téged vagy megölnek, vagy… vagy meghalnak ők maguk is. Az az égő szemű…
-Letehetitek a tollat. –szólalt meg hirtelen. – Mindjárt kicsöngetnek. Mivel rázós témát adtam ma, úgy döntöttem, az utolsó óráról elengedlek titeket. Csak semmi üdvrivalgás, megígérhetem, hogy nem fogom szokássá tenni…
Türelmetlenül figyelte, ahogy összepakoltak, és ahogy becsukódott az ajtó, kiborította a retiküljét a tanári asztalra.
Jaj, Istenem, hova tettem azt a cédulát? Hányra is kellene menni? Azt mondta Gábor, ő mindenképpen elmegy. Valami Mészöly utca, vagy mi…
—
Egy év múlva, tavasszal vitte haza Andrea a kislányt. A kis szőkét, akit választott, s akit Gábor is azonnal megszeretett. A sajátját, az igazit.
A kis égő szeműt.
Author: Zsoldos Árpád és Adrienn
Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség. Miskolcról elszármazott csepeli házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk, hogy alkotóinknak minél több és minél színvonalasabb megszólalási, megjelenési lehetőséget teremtsünk. A cél elérése érdekében készítjük rádióműsorainkat, hangzó és nyomtatott kiadványainkat, elektronikus köteteinket. Könyvkiadóként antológiákat és szerzői köteteket segítünk a világra, melyek könyvkereskedelmi partnereink segítségével jutnak el az olvasókhoz. Minden évben részt veszünk az Ünnepi Könyvhéten is. Rendszeresen írunk ki irodalmi pályázatokat és nagy hangsúlyt fektetünk a közösség személyes találkozására is, ezért szervezünk felolvasóesteket, könyvbemutatókat és egyéb rendezvényeket. Vállaljuk irodalmi és kulturális események, szavalóversenyek, könyvbemutatók megszervezését, lebonyolítását és moderálását is. Nyitott közösségként mindig várjuk új alkotók jelentkezését. Elérhetőségeink: ímélcímek: zsoldos.adrienn@irodalmiradio.hu; zsoldos.arpad@irodalmiradio.hu; telefon: 70/616-7583; 70/616-8684 English version: The editors, led by the husband-and-wife team of Árpád and Adrienn Zsoldos, have been championing contemporary Hungarian authors for 23 years. In addition to their radio programmes, they also publish audio books, e-books, anthologies and self-published works. They arrange book readings, book launches and literature workshops, and they regularly hold competitions too. It is an open community that anyone who writes literature in Hungarian can join.