Régi fotókat nézegettem. Nem az „A” oldaluk érdekelt, hanem a „B”.
Az, amit nem látni.
Kik állnak a képen? Mi történt előtte, és mi lett utána?
Milyen pillanatot rabolt el a fényképezőgép – és mit hagyott kint a kereten túl?
Görbeország lakói
Mit kíváncsiskodik ez a gyerek? Kétszer szóltam már, a lencsébe nézzen. Mit lát mögöttem? Tán a jövőt kutatja?
És az asszony honnan jöhet?
– Most ne mozduljanak, ez jó lesz!
A gyerek már megint mögém néz…
Az asszony csizmája sáros. A sarka is elkopott. Milyen rendezett a ruhájuk, pedig szegények lehetnek.
Mit rejt az út, mi maradt mögötte?
– Mindjárt kész, még egy kis türelmet!
Honnan maradt még benne hit? És kiben bízik még?
Ruházata asszonyé, de gyűrűje meg nincsen. Vagy tán csak özvegy?
– Nem… mo…zog…
És a gyerek? Tán juhász volt az apja, vagy csikós?
Csak meg ne mozduljon. Elmosódik a kép, és kárba vész az ezüst-nitrát!
Láttam én ezt az arcot már. Tán Vidróczkié lehet, a Mártoné.
Ha ezt meglátja Györffy István, örülhet egy újabb gyöngyszemnek. Pesten is kiállítja majd a képet a néprajzosoknak.
De akár Rigába is mehetne.
Ekkor már Kiss József, a fényíró, tudta: ilyen arc ritkán áll a lencse elé.
Végre elcsattant a gép. Az arcok ellazultak. Ott volt a pillanat, amikor a kép kész, és visszavedlettek önmagukká.
Már erősen dél felé járt az idő, mire az egri fényképészmester kapuján kifelé jöttek. Az asszony még igazgatta a fekete kendőt a fején, a kisfiú pedig szorosabban markolta a botot, örülve, hogy végre megmozdulhatott.
– No, megvagyunk, édes fiam. Ne hunyorogjá’ má’, nem eszik meg az a fényes masina. Látod, a mester úr is megmondta: tiszta apád vagy azon a képen.
– Édesanyám… mé’ köllött nekem ez a nehíz bot? Csak a tenyerem izzadt belé. Meg az a bácsi… mér’ nézett úgy rám azzal a nagy üvegszemmel?
– Azé’, mer’ annak látnia köll a lelkedet is. Hogy mikó’ majd megérkezik a lajbi a nagyvízen túrra, lássa az apád: nem puhány gyereket hagyott itt. Hogy állsz a lábadon, mint a tölgyfa a Bükkbe’. Ne lógasd a fejed, Jánoska! Ezt a képet nem a falnak csináltattuk, hanem a jussnak.
– Hazamegyünk má’? Éhes vagyok. Meg a csizmám is szorí’.
– Jóva’ nazugy… (elmosolyodik, de rögtön vissza is keményedik az arca). Előbb még bemegyünk a Bazilikába. Letesszük a tizedet az oltárra, meg meggyútunk egy gyertyát. Oszt veszek neked egy mézesbábot a piacon. De aztán sietünk, mer’ a jószág nem várja meg, míg mi itt uradzzunk a városba’.
– És a kép? Itt haggyuk?
– Itt, fiam. Megfőzi a mester úr az ezüstbe’, hogy megmaradjon az idők végezetéig. Hogy akkó is ott legyünk ketten, mikó’ már a csontunk is porrá lesz a temetőbe’. Hogy lássák: voltunk, és nem akárhogy voltunk. Na, ereggyé’ má’, ne tátsd a szád a sok városi népre!
A „gyerekbű” ember lett. Az asszony feketében maradt.
Nagyné Tóth Ildikó Erzsébet
2026. 03. 28.
Author: Nagyné Tóth Ildikó
Az írás számomra lassú közeledés az emberhez: figyelem a sorsokra, apró rezdülésekre. Hiszek az el nem mondott mondatok erejében, a csendben, a hétköznapi pillanatokban, amelyek mögött mélyebb érzelmek húzódnak. Úgy gondolom, ha egy szöveg nem hangos, sokáig velünk marad.
