Réges-rég, mikor az emberek még égig érő házakat építettek, melyeknek hatalmas harangjai hangosabbak, mint az ég harsonái, tornyaik magasabbak, mint a legmagasabb hegycsúcs és hatalmas ablakaikon a szivárvány minden színe beragyogja a hosszú padsorokat. Élt ebben a korban egy goromba fickó. Éjt nappallá téve üldögélt a hatalmas tornyok között, hallotta a csúcsaikból feltörő végtelen harangszót és csak szemlélte az alatta lassan vánszorgó tömeget. Minden nap bementek, minden nap kijöttek. Látta a koldusokat, akik a hatalmas kapuk előtt álltak, éles, öreg szemeivel látta amint az előkelő mahagóni sétabotok egyet taszítanak a kéregetőkön, vagy a magasba emelkednek és az apróságokra úgy hasítanak le, akár a mennyeknek hatalmas villámai. Mit tehetnek azok róla? Mégiscsak mind emberek. Innen fentről mind ugyanúgy néznek ki.
Hanem, gondolt egyet a fickó. Mi lenne, ha megtréfálná őket? Kivárta, míg az éjszaka démonai lekergetik a napot az égről és az éj fátyolos köntösébe burkolják a világot. Akkor lemászott a tetőről és magára kanyarította köpenyét. A kapu előtt nem várakozott már egyetlen koldus sem, hiszen az est hidege fedél alá kergette őket. Odaosont hát a kapu mellett álló tölgyfához. Jól ismerték már egymást, régi barátok voltak.
Nemsokára feltárultak a hatalmas ajtószárnyak és a boldogan lobogó tűz meleg fénye egy pillanatra elűzte a közeli kísérteteket. Elsétáltak mellette mind az emberek. Mahagóni sétabotok erdeje kopogott végig a köveken, ám a köpenybe burkolózó alakra senki nem figyelt fel. Mígnem, mielőtt az utolsó is elment volna előtte, gyorsan a fa tövébe kuporodott, pont az út mellé. A bot lassan kopogott felé, majd éppen előtte megállt. Ő lassan felemelte a kezét, fejét lehajtva tenyerét felfelé fordítva várt. Egy pillanatra teljes volt a csend, az odafent cikázó denevérek vékony hangja is elhalt. Majd jött a fájdalom, először, másodszor, harmadszor. A keze vöröslött a hatalmas ajtókon kiömlő fényben, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. A következő ütésnél viszont valaki felszisszent. Egy aprócska kéz fogta meg a kezét és a köpenybe burkolt goromba fickó felemelte a tekintetét. A sétabotos férfi már messze járt, a helyén egy vörös hajú kislány állt. Boldogan mosolygott, ám arcának jobb oldalán éles piros csík húzódott végig. Aprócska keze telis-tele volt kék-lila foltokkal, de ő mégis mosolygott.
A fickó lassan felkelt, egy pillanatra sem eresztve közben a kislány gyönyörű szemeit. Hatalmas sárga szemei és hosszú pupillái szinte világítottak a sötétben, ám a lány egyáltalán nem rémült meg tőlük. Levette a köpenyét és az apró gyermekre terítette.
Három nap telt el, és az épülő hídon egy keménykalapos úr várakozott. Tekintete a semmibe révedt. A folyó végtelen útját fürkészte, válaszokat keresett olyan kérdésekre, amelyekre csak nagyon kevesen tudnának felelni. Senki nem vette észre a tekintetében ülő fájdalmat, senki nem látta szívének vérző sebeit, nem érezte senki, ahogy a lelke morzsáit szépen lassan felkapja és messze viszi a szél. Levette a kalapját és letette a járdára. Sétabotját a híd fiatal pillérének támasztotta. Meglazította csokornyakkendőjét, majd körülnézett. Sokan voltak arra, de őt senki nem vette észre. Láthatatlan volt a szemnek, láthatatlan a szívnek és láthatatlan a szellemnek. Óvatosan kiszámított mozdulatokkal átlépett a korláton és hátát a nyers vasnak vetve várt.
Egy hatalmas köpenybe bugyolált aprócska lány ment éppen arra. Fakó szemei a földet fürkészték valami értékes után kutatva. Minden csillogó fémet felszedett a kőről és hatalmas zsebeibe rakta. Mikor odaért az úrhoz óvatosan megérintette a karját. A férfi ijedtében majdnem leesett, ám végül megőrizte egyensúlyát és a válla fölött hátratekintett. Ismerős volt a kislány, vörös haját boldogan fújta a szél, ám pirospozsgás arcán egy fájdalmas seb éktelenkedett. A kezét nyújtotta, várt. Szemeinek csillogásában nem látszott más, csak a remény. A férfi keze a korlátról a zsebébe vándorolt. Teljes tartalmát a kislány kezébe tette, majd elfordult.
Meglepődött, mikor a lány újra megérintette. Megfordult és látta, ahogy az ismét a kezét nyújtja. Ő csak a fejét rázta, nincs már több nála. De a kislány csak várt és tartotta a kezét. A férfi óvatosan hatalmas tenyerébe zárta az apró kezecskét, majd újra átmászott a hídon. Aznap egy keménykalapos kislány és egy köpenybe bugyolált úr együtt sétált le a hídról.
A goromba fickó látott mindent. Sárga szemeivel szemlélte a lassan lenyugvó napot, várta, hogy kinyújtózhasson, hogy kőből faragott tagjai újra megelevenedjenek.
Author: Tóth Zoltán
Tóth Zoltán az Irodalmi Rádió szerzője. Kereső vagyok. Keresem azokat az apró részleteket, amik bármely művet elgondolkodtatóvá tesznek. Azokat az apró mozzanatokat, gondolatokat, helyzeteket, találkozásokat és megoldásokat keresem, amelyek napokkal, hetekkel, hónapokkal, évtizedekkel egy mű elolvasása után azt a bizonyos „Aha!” felismerést keltik. Tisztelem azokat, akik zsigerből képesek ilyen műveket írni és becsülöm azokat, akik törekszenek erre. Ezzel próbálkozom én is. Gyakran a leglehetetlenebb élethelyzetekben engedem a gondolatoknak, hogy szabadon cikázzanak, alkossanak és mozizzanak. S a leglehetetlenebb helyzetekben alkotott gondolathalmazok teremtik meg a legérdekesebb meséket. A történeteket a végtelenről. Így meséltem régen és így mesélek ma is, kedvtelésből, hobbiból, a történeteket kérésre és a meséket, mert el akarják mondani magukat. Ez vagyok én, egy kis mese, egy kis valóság, egy kis álmodozás. Tóth Zoltán vagyok, mesemondó, történetíró, álmodozó.
