Ott állt… magányos, mély csendjében
Tripoli felett, fenn a hegyen,
karját az ég felé nyújtotta,
a tájat egymaga uralta.
A távolban összemosódott,
s horizonton összefonódott
a levegő, az ég, a tenger,
s mélyén a meg nem értett ember.
Törzse, mint földre rogyott állat,
melyből erő s akarat árad,
száraz ága, mint karcsú madár,
az ég felé tör, hol nincs határ.
S a színek lágy harmóniája,
hol meleg, hol hideg csodája
egybeolvad a mindenséggel,
a művészet vad erejével.
Ott állt… magányos, mély csendjében,
átkos meg nem értettségében,
alkotó korszakának végén
magányát tükrözve festményén.
2017. május 3.

Author: Takács Mária
Takács Mária az Irodalmi Rádió szerzője.1955. január 4-én születtem, Budapesten.Mindig mosolygó, romantikus, háromszoros nagymama vagyok, aki lelkiekben még mindig a gyermekkorát éli.Édesapámat nagyon korán elvesztettem, hiánya a mai napig elkísért. De hiszem és vallom, hogy mindig lehet jobb, és jobb akkor is, ha néha-néha mély gödörben érezzük magunkat.Verseim alapjául az élet, a család, a szerelem, a természet, a társadalmi, szociális helyzetek és olyan megtörtént esetek szolgálnak, amelyekből valamilyen tanulság mindig levonható.Hiszek abban, hogy a mosoly az élet angyala, vele minden szebbé varázsolható.Fiatal koromban nagyon sok verset írtam, és egy hosszú szünet után ezt a hobbimat a nyugdíjba vonulásomkor újraélesztettem.Mindent szeretek kipróbálni, próbálkozásaim között szonettek, haikuk, tankák, apevák stb. is fellelhetők.Mostanában gyerekdalok írására adtam a fejem, egy kedvenc zenekarom felkérésére.Izgatottan nézek az első lemez megjelenése elé.A szomorú és komoly témájú verseken kívül szeretem a humoros írásokat. Életelemem a humor. Ahogy Louis Zamperini mondta: „A háború komoly dolog. Az élet is az. A nevetés segít átvészelni mindkettőt.”