Mindig éhesen I. II. III.

A feje közel volt a rongyos tetejű, rozzant teherautó kipufogójához, ugyanis csak a barakk deszka oldala választotta el tőle. Abban a pillanatban felhangzott a ruszki munkára parancsoló hangja.

Mindenki leugrott a priccsről, noha már ezt az elcsigázott testek mozdulatait, annak lehet nevezni. De, ha csak, meg nem halt, fel kellett kelnie.

Az autó ugyanúgy döcögött a rögös úton, ahogy szokott, majd kirázta az emberből a lelket is.

Most azonban a lyukak között egy pillanatig egy krumpli halom sejlett elő.

Krumpli?! Nem is tudom mikor ettem már! Mit nem adnék most nagyanyám paprikás krumplijáért?

Összecsúrgott a nyál a szájában, s közben az otthoniakra gondolt. A krumpli azonban egész nap nem ment ki a fejéből. Állandóan azon járt az esze, hogyan szerezhetne belőle.

Biztosan az éjszaka hozták ide, vagonokba rakják és viszik tovább. Nagyon szeretnék enni!

Szereznem kell belőle!

Hosszú órákat töltött azzal, hogy terveket szőtt a krumpli szerzéséhez. Eltervezte, elvetette. Valamiért mindig hibádzott benne valami. Tudta, hogy csak úgy teheti meg, ha biztosra megy, mert különben mindennek vége. Rájött, hogy nem avathat be másokat se, mert nagyobb a lebukás, veszélye, egyedül kell mennie. De még egy táskája se, vagy zsákja sem, de még egy zseb sem a ruháján, amit tele pakolhatna. Majd hirtelen eszébe villant, hogy látott egy párnahuzatot egy sarokban heverni. Ha a rajta keresztül járó patkányok még nem lyukasztották teljesen ki, abba szedhetne egy étekre valót.

Alig várta, hogy elcsendesedjen a láger, próbálta magát minden erejével ébren tartani, hogy elindulhasson a terve szerint.

Ha jó messzire eldobok egy követ a másik irányba, a szunyókáló őr felriad rá és elindul arra felé. Én meg kikúszok a kapun. Meg sem állok a krumpliig.

Így is tett.

Ki a fene járkál már ilyenkor itt? – morgolódott az őr, (persze oroszul)

Addig ő hason kúszva haladt a cél felé. Sokáig maradt ebben a helyzetben, majd végre elkezdett futni. Gyorsan telerakta a párnacihát. Közben nagyokat harapott némelyikbe, szinte fuldokolva rágott egyet-egyet rajta és nyelte.

Vigyázz! Ebből baj lehet! Szólalt meg a fejében a hang, de mégis alig bírta abbahagyni.

Iszkiri, vissza. Bízott abban, ha ez az őr elkapja nem lesz olyan súlyos következménye. Köztük is voltak emberségesebbek. Az ottani lakosság is nagy szegénységben élt, talán krumplival meg is vesztegethetné, de ezt nem szerette volna.

Reménykedett abban, hogy az este megrakott tüzet még fel tudja csiholni.

Sikerült!! Körbe rakta a kis zsákmányával és a hűvösödő éjszakában fekve figyelte, hogyan nyalogatja körbe a gumókat a lángnyelv. Már rég nem volt álmos, az első falatokat félig nyersen vadászta ki. Száját átjárta az étel szentséges léte. Már hajnalodott mire be tudta fejezni kis, veszélyesebb akcióját.

Néhány darabot elrejtett a közvetlen barátjának és Mancika néninek. A nő még itthon fiatal, csinos asszonykának számított volna a maga harminc évével. Ott kinn viszont csak az a néni volt, aki segített ruhát mosni, lyukakat bevarrni azoknak a legényeknek, akiket még itthon anyjuk szolgált ki.

Alig tudták titkolni meglepődésüket. Így mindhármuknak jutott pár boldog pillanat, míg újra meg nem éheztek.

 

Mindig  éhesen II.

 

Több, mint félméteres hó borítja a határt, legalább mínusz 25 fok. Utat nem igen látni. össze-visszakaristolva a fehér takaró. Már javában alkonyodik. A verejték ráfagyott a homlokára, ahogy a hóna alatt cipelve, a havon húzva a bányából szerzett gerendával küszködik. Szeretne eljutni a közeli faluba. Az a remény élteti, hogy ott lesz valaki, aki ad érte valamicske ennivalót.

Kenyééér! Egy kis kenyér, annyira jó lenne!

Mindene fájt. Nem csak a napi munka, hanem az állandó éhségérzet is gyötri. Sokat fogyott mióta itt van. Keserű poén, amit néha megengedhetnek maguknak:

„Szerencse, hogy volt miből.”

Egyre lassabban vonszolta magát a fával, pedig sietni kellene, mert ha elkésik, büntetés jár érte. Az viszont a legszörnyűbb, -még az ütésnél is rosszabb-, nem kap enni.

Végre megérkezett a kigondolt helyre. Ezt a családot már ismerte. Nehéz volt a megélhetés az ott lakóknak is. Kevés élelem, kevés tüzelő. Van egy- két kecskéjük, vagy birkájuk, de megfelelő tartásra való ól nincs. Megfagynának az ordító hidegben, így beviszik azokat is a házba.

A küszöbön együtt értek földet a fadarabbal. Ő is akkorát csúszott, hogy csak úgy nyekkent, mint a gerenda, de végre megérkezett.

Nehezen tudtak oroszul kapcsolatot teremteni, de az asszony olvasott az arcáról. Látta, hogy éhes,  tüzelőjük meg fogytán volt.

Adott egy bögre tejet, -amit gyorsan felhörpintett- és egy marék kölest. Indulhatott vissza. Kenyere neki sem volt.

Már teljesen besötétedett, alig tudni, merre kell menni. Az idő fogy, a kaput ha bezárják…..

Az utolsó volt, aki még besurranhatott büntetlenül. Beállt a sor végére, megkapta a káposztalevest, és a kanálnyi kölest. Már a kis tejet rég elfelejtette a gyomra. A kölest eldugta, hogy majd másnap megfőzi.  Elég ma a dőzsölésből. S lehuppant a deszkapricsre.

                                                                     Mindig éhesen III.

   A hideg tél, a bányában végzett megerőltető munka felemészti az ember erejét. A hatalmas hóban az állatok sem élnek meg. Nem találnak annyi élelmet, amennyi a létfenntartásukhoz elegendő lenne. Az embereknek sem elegendő a táplálék, így nincs mit adni nekik.

Legfeljebb a faluból elkóborolt macska vagy kutya az, ami az állatvilágot képviseli a fránya időben.

Itt mindent megesznek, fűrészporból készült kenyeret, káposztalevest, kölest, mert a menü nagyjából ennyiből tevődik össze.

Ahogy kikecmeregtek a bányavájatból próbálták elgémberedett testüket kiegyenesíteni. Nehezen ment, egész nap félfekvésben görnyedve csákányozni a szenet nem egyszerű dolog. Annyi hely sehol sem volt, hogy fel tudjanak állni. Közben az alátámasztás annyira gyenge, hogy bármikor rájuk omolhatott a szénréteg. Most épp a sor végét képezték, mikor egy gyenge, erőtlen nyivákolásra lett figyelmes.

Csak nem valami gyerek került ide? Itt szült meg az a nő, akit reggel láttam? Neem, ennyire ezek sem gonoszak. Biztos valami másért küldték ide. Nem dolgozhatott.

Az alkonyati homály és az összetaposott hó között megjelent egy fehér macska. Durva szőre csontos testet tartott össze. Bizonyára éhes volt az is. De még éhesebbek, akik látták. Itt nem jöhetett szóba szánalom, sajnálat. A túléléshez enni kell! Bármit, de testet csak így lehet fenntartani.

A zsebében volt egy madzagdarab, (ami sok mindenre jó, ezt a szokását egész életében megtartotta) hurkot kötött rá, majd az állat felé dobta. Nem kellett sokáig próbálkozni, mert nem volt ereje annak sem igazán védekezni. Elkapta!

Megvan!! Gyere, nyúzzuk meg!

Előkapták a kést és pillanatok alatt lejátszódott. Tüzet csiholtak, nyársra húzták.

Nem sokára füstösen, kicsit égetten, félig nyersen megették.

Ha a gyomor beszélni tudna, akkor sem tudott volna megszólalni. Alig ismerte már fel a hús állagát. Emlékeiben nem ilyennek maradt meg, amikor rá is jött, hogy min kell munkálkodnia. Az összes savkészletet bevetette, de alig bírt a rágós, ízetlen, ismeretlen anyaggal. Húsféle, de nem embernek való.

Mi van az én gazdámmal, hogy ilyen munkát bíz rám? Vagy talán nem is így akarta ő se? Miért ezt érdemli?

Ahogy így morfondírozott magában, forgatta jobbra-balra. Hol erősebben, hol gyengédebben esett neki. Kitöltötte a munkával benn a teret. Fentről az ész időnként leszólt neki.

 Csak csínján barátom, mert nem bírom ki!

Megértette az agy jelzését, alaposan, lassan tevékenykedett tovább, majd útjára bocsátotta a maradékot a belek felé. A gazda már ekkora aludt. Szép, nagy szál füstölt kolbászokról, csülkökről álmodott.

 

Megjegyzés: Édesapám emlékére, aki közel három évet töltött el deportáltként a Szovjetunióban.