Árpád és szeretett hutyája

Tátongó űrben, haladsz előre, egyedül vagy, de nem zavar. csillagok néznek kérdezőn reád, hogy ez az ember mit is akar.   Bolygók forognak ellipszis pályán

Forró hullámok érik a fákat gyulladna lassan tavalyi avar, de hűvös szellők táncolnak rajtuk, érdekes módon senkit nem zavar.   Csorgó patakoknak elment a kedve,

Tűz rohant át a kies tájon nyomában égett meg az avar. Valóság volt, vagy pedig álom, s szemek elől rejtőzni akar.   Nem mutatja meg

Szívemben, testemben vágyaim vízesése zubog, Éltető, vad tápláló érzéssel, partot vesztve zuhog. Szerelmem ár-apálya a Holddal együtt mozog, Kiárad, majd ártatlanul szent fényként lobog. Este,

Dunaiként a Balatonnál, mint csodálkozó gyermek: magával ragad a varázs, a táj végtelen ereje.   A tó vizének illata átjárja az egész testem, mint részegítő