A versek és úgy egyáltalán az írás iránti szenvedélyem középiskolás korom környékére datálódik. Az első szerelmi csalódások, és a felnőtté válás rögös útján való elindulás inspirálta az első műveim. S bár nagyon lelkesen és szorgosan gyűjtöttem verseim, egy irodalom tanárom, mégis kedvem szegte, hogy ezt a csodálatos hobbit folytathassam. A főiskolás éveket követően pedig teljesen háttérbe szorult az írás iránti vágyam, és a fő fókuszt a tanulmányaimra helyeztem.
Csak az iskola végeztével támadt fel bennem ismét a vágy, hogy valamilyen formában ismét az írással foglalkozhassak. Ekkor sikerült bekerülnöm a Juventus rádió pályázatán, a tíz legkreatívabb önéletrajzírója közé, s a felbuzdult örömök hevében, egy blogot indítottam a barátnőmmel. Amolyan Szex és New York stílusban kezdtük meg a környezetünk kivesézését. De hamar be kellett látnunk, hogy nagyon vékony jégen táncolunk, így még az életre szóló sértésáradat előtt megszüntettük a blogot. Ekkor úgy gondoltam, hogy soha többé nem fogok kacérkodni, még az írás gondolatával sem.
Aztán 2013 januárjában, elcsépelt újévi fogadalmat tettem: rendszeresen el fogok járni futni. Az újévi fogadalom pedig annyira jól sikerült, hogy 2014 telére már négy félmaratonon és vagy számos kisebb versenyen voltam túl. S mivel több futóközösségnek is a tagja voltam, online folyton figyeltem mások kommentjeit, véleményeit. Ahogy pedig egyre több és több véleményt olvastam a futóktól, olyannak tűnt az egész, mintha egy bulvár magazin hasábjait olvastam volna. Mindenki vagy nagyon fent, vagy éppen nagyon lent volt és abszolút nem beszélt senki a köztes állapotról.
Ekkor pedig ismét előbújt belőlem az író, így billentyűzetet ragadva, a férjem biztatására megírtam életem első könyvét. S bár nem lett belőle egy best seller, végre ismét erőt és kedvet kaptam az írás folytatásához. Így 2016-ban elvégeztem a Magyar Íróképző kezdő és haladó tanfolyamát is. Ezzel kezdődött egy véget nem érő álmodozás, és az írásaim újragondolásának, újraértelmezésének forradalma.
Még napjainkban is folyamatosan dolgozom azon, hogy megtaláljam a stílusom, a főbb csapásvonalakat, vagy azokat a műfajokat, amelyekben kényelmesen érzem magam alkotás közben. Jelenleg novellákat, prózákat, meséket és verseket szoktam írni.
A jövőbeli terveim között szerepel néhány irodalmi díj megpályázása és egy saját regény megírása és kiadása. A szórakoztatás, csak a barátaim körében számít a fő profilomnak, de írásban valahogy nem érzem a sajátomnak. Fő célom, hogy aki olvassa a műveimet az úgy érezze, hogy valamit adott neki a művem. Célom, hogy aki olvassa elgondolkozzon a saját életén és a világ működésén.
Kedvenc íróim: Nicolas Barreau ; Erlend Loe; Janikovszky Éva
Kedvenc könyveim: Paulo Coelho – Az alkimista; Antoine de Saint-Exupéry – A kis herceg; Osváth Péter – A kísérlet; Erlend Loe – Naív szuper; Janikovszky Éva – Kire ütött ez a gyerek?; Nicolas Barreau – A nő mosolya
Válogatás a műsorban elhangzott alkotásokból
Sosem múló fiatalság
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű szép királykisasszony, akit Annabellának hívtak. Királykisasszony révén, Annabellának pedig be volt osztva minden egyes perce. De teendői végett minden napnyugtakor jutott ideje a vártoronyban ülve várni hercegére, lefekvés előtt pedig órákig fésülgette meseszép hajkoronáját, gyönyörködve fiatalságában. Így ment ez hosszú – hosszú éveken át, s Annabell egyre türelmetlenebbül kopogtatta arany sarkú cipellőjét a vártorony tetején. Aztán egyik nap megesett az az eset, miszerint a királykisasszony gyönyörű mézbarna hajában egy kósza ősz hajszálat vélt felfedezni. S bár a királylány egyből kirántotta a sápadt ősz hajszálát, másnapra kettő nőtt a helyére. Sírt is rítt is emiatt szegény Annabell, majd álomba szenderülve támadt egy zseniális ötlete.
Így magához hívatta a vár legjobb lovagját, Sir Jánost, és arra kérte Annabell a nemes lovagot, hogy menjen el az égigérő babok földjére, onnan szakítsa le az egyik legkövérebb babszemet, amit valaha látott. S ha leszakította a babot, menjen el az élet homokórájához, majd dobja be a homokszemek közé a babot, s várja meg, míg az meg nem akad a homokóra legkeskenyebb részén.
Így is lett! Sir János nem kérdezve semmit, eleget tett a királykisasszony akaratának. S láss csodát, megállt az idő. Igen ám, csak Annabellnek mégsem sikerült túl járnia az idő eszén, sőt! Inkább az idő járt túl Annabell, amúgy egyáltalán nem ostoba eszén. Hisz a királykisasszony akármennyire is kémlelte kedvenc cseresznyefájának levéltől dús ágait, azok nem nőttek egy centit sem. Termésük pedig folyton-folyvást halovány piros és kesernyés maradt. De ha még csak ez lett volna a királykisasszony legnagyobb gondja! De a tyúkok se tojtak tojást, s a gabona se érett be a búzamezőkön és még a gyermekek se lettek napról napra okosabbak. A királykisasszony pedig hiába is kopogtatta egyre türelmetlenebbül arany sarkú topánját, mert mindenhez időre lenne szükség.
Majd egyik nap, mikor elbóbiskolt a vártoronyban, álmot látott. Egy fura köpenyes varázsló tátogott felé panaszos tekintettel az égigérő babok földjén. Majd egyszer csak, a hang egyre élesebb lett:
– Mit képzel magáról kiskegyed, hogy csak így önkényesen megállítja az élet homokóráját?- mondta a fura varázsló.
– Én vagyok a királykisasszony, és az teszek, ami nekem tetszik! – mondta Annabell.
– Én meg e mindenség varázslója azt parancsolom, hogy azonnal távolítsd el az óriásbabot az élet homokórájából, különben sose fognak égig nőni a babfáim! De neked se fog beérni a cseresznyefád, kedves királykisasszony! – mondta a varázsló bosszúsan.
– Kit is érdekel néhány babfa, vagy egy ócska cseresznyefa!? Mióta megállt az idő, mézbarna hajkoronám, s üde arcom egy percet se öregedett!- mondta a királykiasszony.
– Igen ám, de gondoltál már arra, hogy így, idő hiányában, sose fog elérkezni a herceg fehér lovon? Hisz mindenhez idő kell, kedves Annabell! De mivel voltál íly botor, így hibád ha vétettél, helyre hozni se féljél – mondta bosszúsan a varázsló.
Ekkor a királylány rémülettől eltelve rohant édesapjához, majd így szólt:
– Édesapám! Parancsolom, hogy azonnal szedesse ki az óriás babot az élet homokórájából! – mondta dühödten a királykisasszony.
– Drága egyetlen kincsem, jelenleg nincs e vár falai között egyetlen nemes vitéz sem, hisz háborúban szolgálják népüket. S ne feledd, mit szoktam mondani néked: mit magad vétettél magadnak, helyre hozni nem tudja más, csak önnön magad! – mondta a király.
– Ha így vélekedsz atyám, nem tehetek mást, hát megyek magam! – kiáltotta felháborodottan a királykisasszony, majd dühödten tökhintójába ült. Lovai sebesen vágtattak az élet homokórája felé, s egy éles patkó dobbanással álltak meg annak lábánál. A királykiassszony ide-oda léptekkel haladt előre, a hepe-hupa ruganyos talajon. Ingujjait kecses mozdulatokkal csűrte és csavarta fel karcsú karján, majd úrinőhöz méltó eleganciával mászott fel a homokóra tetejére. Mint egy tollpihe vetette bele magát a finom szemcséjű puha homokba, s hanyag eleganciával lökte az üvegcse aljára az óriás babszemet. Így az idő ismét elkezdett folyni a régi kerékvágásban, s mire a királykisasszony hazaért a várkastélyba, már hivalkodóan pirosan kacsintottak rá a lángvörös cseresznye szemek. Nem győzte lekapkodni egyik szemet a másik után, s már az sem zavarta, hogy idővel három kusza ősz szál keveredett csodás mézbarna hajkoronájába. Elégedett tekintettel fürkészte a lenyugvó nap sugarait, amikor is egy picike pontszemre lett figyelmes a messzi távolban. A pontszem egyre nagyobb és nagyobb lett, s az először csak homályos körvonalakból hirtelen egy herceg képe rajzolódott ki a távoli horizonton. A királykisasszony örömében felugrott és összecsattintotta arany sarkú cipellőjét, majd sebes léptekkel rohant a herceg felé. Már egyáltalán nem zavarták rakoncátlan ősz tincsei, hirtelen átkarolta régen vágyott hercegét, s boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Múló szépség
Ugyan azt a tükröt nézem
nap mint nap
s mégis mindig máshogy érzek
mert ugyan az a mosoly már másképp hat
Rozsdaenyv csurog a tükör szélén
mond mivé lettem
ráncaim számolva, a fiatalságom végén
csak egy vén bolondot leltem
Kettéhasadt elmém élén
szépség rabszolgája lettem
egy szike hasít át arcom szélén
s hiúságom láncai gúzsba vernek
Mivé lesz testem
ha már nem hirdetheti szépségem
így kétségbe esve
nem marad más csak a belső érték
S bár pordús testemre a homokóra szemcséi csapásokat mérnek
elmém még csillog,
hanyatló testben még mindig zabolátlan élek,
időben tévelyegve térdem meg meg inog.
Csak tekintetünk nem öregszik,
mert szemünk mozaik ablakának fényén
mészkőbe zárt lényünk szökni törekszik
de szabadulni csak hamuból tud a végén.
Neon tükörbe zárva
Vibráló neonfényekbe burkolózva élek,
a külvilág túl bántó nekem.
S bár fájó de alig élek
a világ pedig rajtam nevet .
Élettől ragyogó pixelekbe csomagolt világ,
photoshoptól olcsó mosoly
ez minden mit a facebook kiállt.
s amiről a világháló locsog.
Szűrővel árnyékol hazuságok,
miket sose mondanánk el senkinek,
így hát rejtsd el a valóságot,
a hazugságok asztala immáron telített.
S én mindezt elhiszem,
mond gúnnyal telt arcod miért áll oly furán?
Hisz te is elhiszed,
mond most miért nézel rám oly bután?
Posztokba burkolva kiálltod te is hogy élek,
belül mégis zokogunk.
Instant érzelmekbe burkolózott lélek.
a mi rokonunk.
Formalinba mártom lelkem,
majd kirakatbábúként konzerválva posztolom.
S bár a külvilág zaja néha fel ver,
műszőrméből preparált ócska színházban topogok.
Futni vagy nem futni: az itt a kérdés
Néhány hónappal a félmaratonok után
Nem volt tapsoló tömeg, sem elismerő pillantások, pezsgős poharak se koccantak, s az érmék is suttogva kerültek a nyakamba.
A végén már piszkosul nehéz lett volna veszíteni, de a nyereség is csak egy állomás lett a sok közül. Kiakasztottam az utolsó félmaraton érmét a falra, s azon töprengtem: most hova tovább?
Egyből kerestem a következő kihívást, a csendes ünneplés, megnyugvás helyett. Csak hetekkel később eszméltem rá, hogy a lényeg maradt ki:
Mekkora utat tettem meg idáig?
Mennyi megtört fáradt testben végzett edzésmunka, izomgörcs, hasmenés hányinger, álmatlan éjszaka?
S mindezekről, hogy feledkezhettem meg ilyen könnyen?
Innentől kezdve ha csak napi 3-4 km megy a 4-5 esetleg 10 km helyett, ráadásul lassabb tempóban, akkor már ne is merjem futónak nevezni magam?
Mi van ha én csak 5 km-től érzem magam igazán boldognak és nem többtől?
S mégis milyen gyakran megfeledkezünk az apró küzdelmek sikeréről?
S akarunk mindig, többet és többet!
Miért van az, hogy az életben oly sok dologról hisszük azt, hogy a több és a szebb mindig egyenes arányban jobb is?
A jó futót nem csak az ideje, vagy a megtett kilométerei jellemezhetik, hanem a mértékletesség is.
Azt adjuk meg a testünknek, lelkünknek amire szüksége van!
Az irreális boldogság utáni vágy sose a kívánt hatást éri el, pusztán csak színházi kellék a nagyközönség felé, amely azt mutatja mintha tényleg boldogok lennénk.
Csupán csak azt kell eldöntenünk, hogy valóban boldogok, vagy illuzionisták akarunk lenni?
Author: Zsoldos Árpád és Adrienn
Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk, hogy alkotóinknak minél több és minél színvonalasabb megszólalási, megjelenési lehetőséget teremtsünk. A cél elérése érdekében készítjük rádióműsorainkat, hangzó és nyomtatott kiadványainkat, elektronikus köteteinket és galériáinkat. Szerzőinknek segítünk kötetük kiadásában, a teljes kiadási folyamatot elvégezzük nyomdai és értékesítő partnereink segítségével. Rendszeresen írunk ki irodalmi pályázatokat és nagy hangsúlyt fektetünk a közösség személyes találkozására is, ezért szervezzük felolvasóestjeinket, nyári táborunkat, születésnapi rendezvényünket. Vállaljuk irodalmi és kulturális események, szavalóversenyek, könyvbemutatók megszervezését és lebonyolítását is. Nyitott közösségként mindig várjuk új alkotók (írók, költők, képzőművészek, előadók) jelentkezését is. Elérhetőségeink: ímélcímek: zsoldos.adrienn@irodalmiradio.hu; zsoldos.arpad@irodalmiradio.hutelefon: 70/616-7583; 70/616-8684 2019-ben a Médiapiac című szakmai lapban jelent meg rólunk egy cikk Sárközi László tollából:http://www.mediapiac.com/mediapiac/Meltokeppen-es-minosegben/114251/ English version: The editors, led by the husband-and-wife team of Árpád and Adrienn Zsoldos, have been championing contemporary Hungarian authors for 18 years. In addition to their radio programmes, they also publish audio books, e-books, anthologies and self-published works. They arrange book readings, book launches and literature workshops, and they regularly hold competitions too. It is an open community that anyone who writes literature in Hungarian can join.