Az áruló

Latzkó Andor: Az áruló
(Andreas Latzko: Der Verräter)

Keskeny csíkokban szűrődött be a templomba a napfény, vakítón és forrón, átfolyt az oltár előtti arany kandeláberen, szemtelenül kikergette a szenteket a sötétségből, így úgy néztek ki, mint kisminkelt színészek; gyámoltalanul és megfélemlítve, mintha olcsó színességük miatt szégyenkeztek volna. Amit az oszlopok alatti szalmafekvőhelyek középen és az ágyak a falak mentén nem tudtak elérni; egyetlen gránátnak sikerült, elrabolni az öreg templom ünnepélyes hangulatát. Pucéran, mint egy kirámolt raktár, ásítozott a széles terem, mintha mindazt, amit jámbor keresztény emberek évszázadokon keresztül ide behordtak, aggódó reménnyel az oltár elé helyeztek, lelkiismeretük parancsára itt hagytak; megszentségtelenítették az ablaküvegek, melyek, mint felszakított sebek tátongtak a falon. Hisz a szép, festett üvegek, melyek oly lelkiismeretesen álltak őrt, – hiába, mert a sötét boltív alatt már rég felcsendült korál ének, és a szószékről a kőlapokra repített sok kemény beszéd nem találta az utat az istentelen világba, – most egy kis temetőben fekszenek, csikorgó halomba seperve.
Két álmos francia szanitéc kutatta át botjával a darabokat, olykor-olykor kisilabizáltak ezekből valamilyen feliratrészeket, a szentek képeinek darabjait groteszk figurákká rakták össze, káromkodtak és nevettek. Idővel jóllaktak a játékukkal, mert a nap alászállt a szabadon álló temetőbe, s heve visszaűzte a bakákat a templomudvar falának árnyékába.
Ekkor ismét a kabátjaikra feküdtek, tarkójuk alatt a hátizsák, ugyanabban a pozitúrában és pontosan ugyanazon a helyen, mint tegnap vagy már tegnapelőtt, – hallgatták a méhek zümmögését – ásítoztak – elterpeszkedtek, s ott ugyanúgy zsörtölődtek, ahogy félórával ezelőtt abbahagyták.
„Hát nem őrültség?! – morogta a nagyobbik, egy robosztus, széles vállú, bozontos, szőke körszakállas vallon. „Ott elől kergetjük őket, mint a nyulakat, széttépjük őket, hogy a tagjaikat elcserélhessük az utolsó ítélet napján, – és itt hátul őrséget kell állnunk, hogy a templomban a német urak zavartalanul meghalhassanak. Igazam van, nem? Nem történhet itt velünk semmi. Ez az eltévedt gránát tegnap este volt az utolsó üdvözletük, most már talán a Rajnánál vannak.”
A kicsi megvetően vonta meg a vállát, és gyanakvó pillantást vetett a társára. „Félsz a gránátjaiktól? Esküszöm, a legbőszebb pergőtűz is inkább kedvemre való volna, mint ez az átkozott templom! … Némán, mint a halak, fekszenek ott, ránk meresztik a szemüket és meghalnak. Hát ez katonai munka: így várakozni itt, míg újra valakit elföldeljünk?! Pfuj, az ördögbe is! Mint két dögre leső holló, ülünk itt.”
A szőke hangosan és nyersen – ahogy szokott – felnevetett: „Istenemre, jó ez az összehasonlítás. Mint a tátogó, sárga tőkehalak, akiknek kiszedte az ember az állkapcsukból a horgot, és hagyja, hogy véresen a csónakban fickándozzanak, nem másként, szavamra, így fekszenek bent. Mit is mondanának? A nővér épp olyan keveset ért németül, mint mi ketten. Tulajdonképpen hányan is vannak még?”
A kicsinek az idegeire ment ez a hangos, jókedvű locsogás. Fájdalmas képet vágott, és kelletlenül válaszolt. „Huszonegyet hagytak itt nekünk tegnapelőtt, hatot azóta ellapátoltunk, mintha nem tudnád? Mindennap kettőt. Ha ez így megy tovább, még egy teljes héten át sírokat áshatunk.”
Kiköpött és hallgatott. Tekintete átsiklott a közeli romos falun át a távolba, ahol a lombtalanított, szétlőtt fák mögött, mint egy füstölgő vonat zárta le az országút a horizontot. Ott éjjel-nappal dübörögtek a járművek. Kocsi hátán kocsi, legyőzhetetlenül: néha egy felkavart felhő árult el – a sötétség, mint egy gránátbecsapódás magasra szökött a szürke porfátyolból – egy mellette elhúzó autót. A katona vágyakozva sóhajtozott, ökölbe szorított kezét keserűen a hátizsákjára eresztette, és fogát csikorgatva ezt ismételgette: „Mint a hollók. Istenemre.”
Csak a várt helyeslés maradt el. Bajtársa már rég tátott szájjal aludt. Elgondolkodva figyelte a kicsi a merev, kifejezéstelen arcot, a nagyra nyitott torkot, és ez arra a sok tetemre emlékeztette, amit az utolsó napokban szedtek össze, és már közel állt ahhoz, hogy az alvót durván oldalba bökje, s így felébressze. Mégis türtőztette magát – átfutott rajta még egyszer az egész, vigasztalan kép, háttérben a porfátyoltól, a kormos falmaradványokon át, vissza a feltúrt temetőhöz, a csillogó üvegdarab-halomig; minden szürke, néptelen, füsttől és párától beboltozott, halálos hallgatásba beágyazott. Még a gépkocsik kattogó zörgése sem törte meg a csendet, olyan messze feküdt a templom az országúttól. „Mintha egy elhagyott, lakatlan szigeten lennénk az óceán közepén!” – gondolta a katona, s bosszúsan a földre vetette magát sorstársa mellé, és hamarosan egymással versengve hortyogtak.
Marie nővér a legfelső szinten ült, a nyitott portál előtt, felhúzott térdére könyökölt, álla a kezén, és egy másodpercre felderült komor arca, ahogy meghallotta kettejük megszokott duettjét, rövid megszakítás után. Nagyon is mókás volt, ez a határtalan alvási képesség minden nappali és éjjeli időszakban! Ő maga már háromszor huszonnégy órán keresztül nem hunyta le a szemét, alig tudott már talpon maradni, vörösre dagadt szemhéja alól a templom előtti vakítóan világos területre meredt, mint aki elkábult.
Egyszerűen már nem tudott több tanácsot adni! Legalább tucatszor küldte előre a katonákat azzal a megbízással, hogy az erre járó autósoknak, kerékpárosoknak, lovas hírvivőknek átadják sürgős üzenetét. Vajon ezek az emberek, nem találtak rá az egészségügyi intézményre a nagy összevisszaságban, vagy ígéretüket egyszerűen semmibe vették a hadiszálláson? … Minden esetre nem volt értelme felrázni a kollégákat az álmukból, és tizenharmadik alkalommal is újra próbálkozni. Biztos megtagadnák ezt – hisz a kicsi egyszer már megemberelte magát, és megállított egy vezérkari autót, ahogy mesélte, egy felháborodott őrnagy hajszál híján lepuffantotta, mert nem tudta felfogni, hogy a diadalmas előrenyomulás közepette, ennek ragyogó hírével már száguldva is a parancsnoksághoz, hogy jöhet valaki azzal az arcátlansággal, hogy őt hiányzó gyógyszerekről szóló történetekkel állítsa meg, mintha ő patikus lenne. Nem, nem várhatott ezektől a sietős tisztektől semmilyen segítséget! Elölről jöttek, ahol szanaszét hevertek halmokban a hullák, hamuszürke embercsoportok mellett száguldottak el, sebesültek mellett, akik szétlőtt lábbal, fáradságosan botorkálva vonszolták magukat az országúton, s minden járműre nagy, könyörgő pillantást vetettek. És visszafelé jövet, minden szürkeségből, amit beportyáztak, tartsák emlékezetükben ezeket az unalmas elbeszéléseket egy kis templomról, benne szenvedő betegeiről?
Mi más maradna meg reménysugárnak? Tovább már mégsem várhat a jó szerencsére. A sebkötéseket okvetlenül ki kell cserélni, már kemények voltak a vértől, kidörzsölődtek a hegesedő sebek, és a menekülő németek által a sekrestyében hagyott szűkös készleteket már régóta elhasználták, csak a telefonkészülék maradt meg, mint provokáció. Az elszakadt drót gúnyosan himbálózott az ablak előtt.
Az ápolónő szemébe könny szökött. Nézze türelmesen végig, ahogy egyik a másik után kapjon üszkösödést, s pusztuljon el? Egész teste remegett a felháborodástól: milyen lelkiismeretlen emberek voltak azok, akik ide helyezték őt, s aztán egyszerűen elfelejtették?! Három napon keresztül örvendezett még akkor, ahányszor csak eldübörgött egy-egy autó az úton, a felszálló porfelhőre meredt szemével, mintha ide tudná téríteni az autókat az országútról, idevonni a templomhoz vezető mellékútra. Most már bosszankodott hiszékenységén, szemrehányást tett magának, amiért ő is vétkes ebben a szerencsétlenségben. Hát nem volt-e tanúja annak a fejetlenségnek, amikor is hirtelen ambuláns kocsik viharzottak el, s valaki azzal a paranccsal rohant végig az összes termen: „Összepakolni! … Előre megyünk! A németek futnak. Győzelem… győzelem…!” Az egész kórház, mint az őrült, összefutott, és ő maga is… és ő is nem… – hatvan éve ellenére – megmámorosodott a „győzelem” szavától? És mégis még három napig elhúzni a dolgot anélkül, hogy megmoccant volna!
Egy teljes éve, az első előcsatározás napja óta, a harctéren volt, mint nővér az operációknál, eléggé gyakran átélte: mi zajlott a kórházakban egyes harci napok után, amikor végtelen sorokban jöttek a kocsik, és minden folyosó dugig volt véres hordágyakkal. Izzadva, mint egy gépházban, dolgoztak az orvosok; és egy-egy magasabb rangú tisztet vagy protekciós gyereket már azon a napon, amikor beszállították őket, operálni vagy kötözni kellett… Nem csak az ellenségre, de a saját embereikre is, szegény nyöszörgő poilukra (poilu – francia gyalogsági baka az első világháborúban – a ford. megj.), akik a mielőbbi sebesültté válás kínjáért, mint kegyért esedeztek; ráförmedtek. Kárörvendőn visszalökték őket, mert azzal zaklatták az orvost, hogy orra alá dörgölték a véres harisnyájukat… Az orvost, akinek is tizenkét óra szüntelen, vérszagtól teljes, kánikulai melegben és kloroformgőzben végzett munka után már csak saját magára és kimerültségére maradt részvéte. Nem volt ez magától értetődő, nem kellett volna előre látnia, hogy a diadalmas előrenyomulás feletti izgalmában a vezérkari orvos minden ígéretét el fogja felejteni: a templomot, a húsz sebesülttel egyetemben? …
Csak ő a hibás! – vélte a nővér. Az ő gonosztette lesz, ha húsz fiatal, erős ember, akikért otthon asszonyok és anyák aggódtak, ily nyomorultul el kell, hogy pusztuljon!… Ökölbe szorítva kezét, fejét előrehajtva, hangtalan zokogás rázta; Marie nővér egyre jobban magába roskadt. Azzal a gyakorlattal, amit szerzetesnőként bűnei önsanyargató megbánásában szerzett meg, kicsikarta magából, mint egy gyóntató atya, azt a beismerést, hogy ő, ha a templomban francia sebesültek feküdnének, valószínűleg, … nem, biztos … sőt, egészen biztos, már korábban segítségért küldött volna, saját honfitársai életét ilyen könnyelműen nem tette volna kockára. Mint Jézus nővére szenvedő embertársait barátra és ellenségre osztotta fel; ugyanúgy, ahogy a vezérkari orvos, aki a felszabadított francia sebesülteket automobilokon szállíttatta; miközben a németeknek, azoknak, akik kicsit is menetképesek voltak, tizenkét kilométer hosszú utat kellett gyalog megtenniük a legközelebbi kórházig. Hogyan lehetett még bizalma, türelmesen várni, mikor látta ezt a vigasztalan menetet elvonulni? Ő volt az, aki az arcán érezte a sápadt, sovány német őrá vetett pillantását; amikor keményen elhangzott a parancsvezényszó, és ez a német formátlanul megdagadt lábát egy bothoz kötözte, és sántikálva szenvedésének útjára lépett, szemében az elgyötört lények gyámoltalan félelmével. És most? … Most azok közül egy, akinek ő nem tudta kikoldulni, hogy megmentsék – operálják, tisztán bekössék, vigyék kórházba; és a többiek, akiket ő „óvott”, most seblázban fekszenek agyongyötörve, elgennyesedett sebekkel itt, a templomban, kiszolgáltatva a biztos halálnak!
Tényleg vétkes ő ebben? … Lelke vezekeljen ezért?
Nem!
Kezét térdére támasztva, felállt, elindult, a fáradtságtól támolyogva, és átment a fal melletti két katonához. Kétségbeesett ékesszólással magyarázta mindkettőnek azt a veszélyt, ami Damoklész kardjaként lebegett a betegek fölött, – kért – fenyegetett – végül úgy döntött, hogy fehérneműjét is csíkokra vágja – és aszott, ezer ránccal szabdalt arca – amit a katonák csak „rendező pályaudvarnak” hívtak – sötétvörösre pirult kislányos szemérmében, ezektől a férfi szemektől, melyek tudták, hogy az ornátus alatt közvetlenül csupasz a teste.
A vallon engesztelhetetlen maradt. A kicsi megint késznek mutatkozott arra, hogy még egyszer elmenjen az országútra, de annak még a feltételezését is felháborodottan visszautasította, hogy maga hozzon segítséget. Mint kövér szúnyogok álltak lesben a tábori csendőrök minden úton, mesélte, és egy katona elveszett, ha bármilyen elöljárói, írásos parancs nélkül, útközben a hadi zónában elfogják.
A nagynál elszakadt a cérna, ahogy ezen veszélyek ecsetelése sem némította el az ápolónőt. Féktelen átkokkal illette a „híres, patrióta nőt”, aki képes lett volna két jóravaló poilut a biztos halálba küldeni; pár németért, akik már úgyis két lábbal a sírban vannak. Dühöngve húzta magával bajtársát: ujját se mozdítsa – magyarázta neki – ezért a nőszemélyért és ördögi templomáért!
Krétafehér arccal vonszolta vissza magát a nővér a helyére, a nyitott portálon keresztül dideregve meredt a templom belsejébe, mintha bent tényleg az ördög ólálkodott volna, vigyorogva várt tizenöt lélekre. Nem tehetett mást, mint ölbe tegye kezét, és várjon, míg egy megint lehunyja a szemét! … Remegő térddel támaszkodott az egyik oszlopnak, nem volt mersze már egyik ágytól a másikig menni. Délelőtt néhányan már lázadoztak, csillogó szemmel, fenyegetően követeltek orvost, mások a nyelvet törve franciára fordították a kívánságaikat – és a remény felvillanását fakó arcukon, ahogy elhangzott egy-egy szó, nehezebb volt számára elviselni, mint a türelmetlenek perpatvarát. Most is hangosan hívták olykor rövid beszélgetésre a visszhangzó templomban, és ez borzasztóan hangosan csengett a nővér fülében, minden szó mögött egy neki szánt átkot sejtett. Kérjen bocsánatot? … Mondja meg az igazat? … De… De ez megfosztaná szerencsétleneket minden reménytől, eléjük állítaná a halált…
Egyszerre csak újra erősnek érezte magát, és hálásan pislantott felfelé. Meglátta már a feladatát! Kész volt magára venni minden gyűlöletet, mely minden ágyból felé zúdult, hogy ezeknek a szegény halálraítélteknek legalább még a hitet fenntartsa: jön majd orvosi segítség, mindent jóvá tesz, ha ápolónői közönyösséget mutatott volna feléjük.
Halkan surrant be nemezpapucsban a templomba, előresietett középre; anélkül, hogy jobbra vagy balra nézett volna, ahhoz az ágyhoz, amelyik a legénységi részleg, szószék előtti szalmazsákjai között egyedül állt, és úgy érezte magát, mint aki biztonságban van. Mintha elérte volna ezt, oly nagy volt a rokonszenve a fiatal tiszt iránt, aki altesti lövéssel már tíz napja a halállal viaskodott. Ő valahogy más volt, mint a bajtársai. Tudta őt úgy ápolni anélkül, hogy elfogta volna az a pocsék érzés, hogy egy ellenséget érint meg; őt, akinek lelkén, Isten tudja, hány derék francia katona halála száradt. De a többieknél is becsülettel azon fáradozott, hogy ne gondoljon erre. Azonnal az első nap minden idegen egyenruhát a templom legtávolabbi sarkába vitetett, hogy ne lásson mást bennük, csak szenvedő embereket. Ám ez mégsem ment! A két katona templom előtti beszélgetéséből ezelőtt nem sokkal, hirtelen teljesen világossá vált számára, hogy mi az, ami mindig, mint egy közte és ezen sebesültek között húzódó fal, ezt a részvétet lehűtötte. Az a mondat, miszerint: „némán, mint a halak, fekszenek ott bent” – úgy érte őt, mint egy kőhajítás. Hát ez az! … Sok franciát, akiket ápolt és kötözött, látott szenvedni és meghalni; nyögtek, nyöszörögtek, panaszkodtak, olyanok voltak, mint gyenge, gyámoltalan gyermekek, akiket vigasztalni és szánni lehetett anélkül, hogy arra gondolt volna, hogy ők a dühtől sápadtan átdöftek halálos fegyverükkel érző embereket. De az idegenek, akik itt fekszenek a templomban, nem olyanok voltak, mint a beteg gyermekek, panasz nélkül, elfojtott ajakkal viselték kínjaikat, katonák maradtak az utolsó lélegzetvételig, mintha a véres kötések alatt, pucér, horzsolt testükön még mindig egyenruha lenne. Dacos büszkeség sugárzott a szemükből, minden sajnálatot dölyfösen elutasítottak, így azt az aggódó kérdést nem némíthatta el: milyen kemények, milyen engesztelhetetlenek, milyen ádázul szigorúak lehettek mással, ráadásul az ellenséggel szemben, ha a saját testükkel sem voltak elnézők, hagyták közönyösen szenvedni! Csak ennek a gyermekarcú kicsinek, az egyedül álló ágyon, volt más az arca; a saját sebesültjeire emlékeztette, annak ellenére, hogy kevesebbet beszélt franciául, mint társai, és a neve:
Fähnrich Egas von Krülow
, mely szép kerek betűkkel lógott az ágya fölött, kimondhatatlanul idegenül hangzott. Még a rangját sem tudta kinyomozni Marie nővér, mint más tiszteknél, akiket hadnagyként vagy őrnagyként tudott megszólítani. De ez a furcsa nevű hagyta magát egy kicsit, hogy részvéttel legyen iránta, hálásan nézett a nővér szemébe, ha ő neki pár vigasztaló szót mondott, olykor hangosan felnyögött a fájdalomtól.
Fűtve a meleg együttérzéstől, hajolt a nővér oda az ágya fölé, és gyengéden megsimogatta izzó homlokát.
Már félálomban szendergett, forró bódulatban, mintha ettől kibújtak volna, emlékek jöttek volna neki elő, mintha életfonalát még egyszer visszagombolyították volna, mielőtt végleg elszakadna. Ujjai a mellette lévő figurák után kaptak, ajka egyenletes mormogással mozgott, harag és öröm követte egymást gyors váltásban az arcán, fakó arca öreg és ráncos lett, mintha fiatalsága dacára hirtelen leélt volna ötven évet. De a teste mozdulatlan maradt, törpeszerűen kicsi volt, mintha elolvadt volna a láz tüzében, a takaró alatt.
Éppen átsuhant ajkán egy gyengéd mosoly, a hideg kéz üdvözlésére, mely oly szeretetteljesen érintette homlokát. Minden teljesen pontosan összeállt! Így volt ez akkor is, amikor a lángok először fenyegették az ágyat; az ő kicsi, fehérre lakkozott ágyát, a magas ráccsal. Órák óta törte a fejét a kérdésen: honnan jöttek ezek a keskeny tűznyelvek, melyek hol, mint régi ismerősök, melegítettek, hol dühösen fellobbantak, közelebb és közelebb csapdostak, perzselve nyaldosták a szemhéját, mint valami folyékony láva, szegény agyába csöpögtek, és már minden lángolni kezdett. Ki álmodott volna itt ilyen féktelen dolgokról? … Hisz itt feküdt ő, hála Istennek, otthon az ő kedvenc szobácskájában, és nem egy nagy, csupasz templomban, ahová menekülnie kellett, mintha az ördög loholt volna a sarkában; egy fekete, bozontos ördög, akivel ő egészen biztosan találkozott már! Egészen biztosan emlékezett arra az éles, háromágú villára, melyet ez a szörnyeteg újra és újra az altestébe mártott, valamikor ő maga tartotta a kezében, ám azóta olyan erőssé vált, mint ő.
Nem! Az ördögöt nem álmodta. Őt valóban látta, ahogy betöri az ablakot, dühében áldozata sikeres szökése miatt. Vagy? Vagy nem mindig is ő volt az új Mikulás, mely a polcon a játékok közt álldogált, vörös szövetből készült vörös nyelvével és ugyanilyen lángokkal a csuháján. Hamarosan jönnie kell apának is, a fűzfavesszőjével, ami olyan égő véraláfutásokat okozott, apának anyát is félre kellett tolnia, hogy kirángathassa őt az ágyából és verje … verje!
Hangos, félelemmel teli kiáltás járta át a templomot, minden beteg felriadt álmából, s rémülten meredtek a szándékosan vergődő Fähnrich von Krülowra. Nem akarta már többé, hogy verjék …, hiszen már felnőtt …. Minden testi erejével védte magát ez ellen a hallatlan igazságtalanság ellen, ha még egyszer büntetné azért a vétségért, amiért már régen vezekelt. Felejthetetlen volt neki, hisz minden éjjel elkékült, ettől egy ifjúnak már nem volna szabad félnie! Az, hogy ki volt a kiszemelt erre, ki katonáskodjon, akkor dőlt el, mikor tizenhét éves vakarcsként már összeszorította a fogát, és inkább majd meghalt a félelemtől, mintsem gyáván az anyját hívta volna. Ott, igen ezt azóta megtanulta, mit jelent mindent magadba fojtani a veréstől és gúnyolódástól való félelmedben! Oly alaposan megtanulta, hogy bűntudata legyen, mégis hangosan felkiáltott, nem tudta magát uralni, lám most, hogy homlokára kiütött a veríték a félelemtől.
Hallotta őt valaki? … Lopva kinyitotta a szemét, felnyögve újra összeszorította azt, az ablakon beszüremlő, ragyogó, fénylő hőség a homlokát érte, mintha a Nap folyékony lenne. Tehát mégiscsak a templomban volt! Az ablakokat tényleg szétzúzták, megmozdult ismét a háromágú villa a zsigereiben, csak anya nem állt már többé mellette, árnyékával nem hárította el már a keskeny, vörös tűznyelveket. Az ő látogatását csak nem álmodta! A menekülés a templomba, a kínok, mindez a valóság volt. Csak a hideg, hűvös kezet kereste hiába.
Tehát anyja mégis meghalt volna? … Nem így kívánták neki! Ő halott volt, s nem volt már senki, akinek kiönthette volna a szívét, nincs már ember, akihez gyengéd lehetne? Érezte, hogy a zokogástól elszorul a torka, fogát mélyen az ajkába vájta, megfeszítette izmait, halálfélelmében. Aztán látta a kadétiskola parancsnokát, ahogy leselkedve ül az íróasztala mögött; kezében a távirat, s ő tudja, mire megy ki a játék! Megint nem sikerült neki, keménynek maradni, nem úgy, mint a bátyjai, csak kicsordult pár könnycsepp a szeméből. … és ekkor kapta az összes tiszt az utasítást: több önfegyelemre kell őt tanítani, így ismét az egész intézmény bűnbakja lett.
Nem! Nem akarta, hogy megint „puhánynak” nevezzék, gyötörjék, csúfolják és megvessék ezért. Mielőtt visszajönnének ezek a pokoli évek, inkább azonnal anyját akarta követni! Nála nem kellett színlelni, anyja vele együtt megbotránkozott társai durvaságán; akkor sem nézte le fiát, amikor keservesen sírva a karjába omlott a nyári szünidő végén, és jajgatva kérte; ne küldjék vissza őt az intézménybe! Miért nem volt hát most vele? Miért nem védelmezte őt most, amikor annyira szüksége lenne rá? … Kutatva tapogatta a homlokát, szívesen hívta volna anyját, hangosan hívta volna, amint korábban, mert még nagyobb üdvösséget nem tudott, mint betegnek lenni, s azt, hogy betegként valaki ápolja. Zabolátlan vágy buzogott benne, hogy simogassák, vigasztalják, sajnálják; és nem sejtette, hogy fékezetlen ajka minden forrásban lévő gondolatát hangosan a visszhangzó templomba kiáltja.
Marie nővér imádkozva térdelt az oltár előtt, rémülten tapasztalta, hogy a haldokló egyhangú gőgicséléséből hirtelen hangos kiáltás támadt; egy segélykérés. Lázadása szemrehányóan csengő nyivákolásba csapott át. Félve hajolt le hozzá, szelíden megszorította a kezét, és ezt súgta neki: „ Vous souffrez? … Patience! Ça ira mieux.” („Ön szenved? …. Türelem! Jobban fog menni!” – a ça ira! menni fog!- egyben a nagy francia forradalom híres dala, jelszava – a ford. megj.)
Egas von Krülow nem értette e szavakat, csak a hideg kezet érezte, és a hangot, a forrón vágyott hangot, amit anyja halála óta nem hallott többé, mely emelgette őt, mint egy hullám. Ez zene volt! …. Az ezerszer nélkülözött szavak egybecsengése! … Puha, enyhe és meleg: elmerült merev tagjaiban, feloldotta bennük a görcsöt, kinyílott élete összes pórusa, hogy beengedje a dallamot, amit neki sohasem volt szabad énekelnie. Megdicsőült mosollyal, ragyogva a boldogságtól, felemelte a karját, magához hívta le a szeretett lény hangját – elpanaszolta neki a kínjait, fiatal életnek védelmét kérte, elérzékenyülve, újra, mint egy félős kisgyermek.
Az ápolónő visszahőkölt, vérvörös lett az arca, erei lüktettek, oly hangosan, mintha hatvan éves szívének összes rozsdaette rekesze hirtelen kiugrott volna ezektől a férfikaroktól, melyek oly vágyakozva nyúlnak őutána! Ijedten nézett körbe – szégyenkezve – enyhén felkiáltott egy idegen arc megpillantásakor, mely, mint valami kőből faragott mű előtte tornyosult.
Az arc egy tiszté volt, a fal mellől, a szomszéd ágyból, a tiszt a legnagyobb erőfeszítéssel felegyenesedett, és nagy, dühösen villámló szemekkel figyelte Fährich-et. Ijesztően nézett ki fehér ajkával és bozontos bajszával. Bajsza, szőkén és csinosan a rózsás pofa előtt, a kísértetiesen sápadt és fájdalomtól eltorzult arcát, mint egy sárga szalma felborzolta. Messze kihajolt az ágyából felháborodottan, és ezt kiáltotta: „Ember, hát szorítsa össze a fogát! Mindegyikünket blamálni akarja az átkozott jajveszékelésével?”
Csodálkozástól dermedten hallgatta az ápolónő ezeket a keményen pattogó szavakat – látta, ahogy a betegek mind felemelkedtek a párnájukból, s ádáz tekintetet vetettek az egyedül álló ágy felé; a szavak hanglejtéséből kitalálta, hogy minden oldalról egyetértenek a tiszttel, valamilyen titokzatos ok az egész templomot a haldokló ellen ingerelte. Tanácstalanul tévedt a tekintete a dühös arcokra.
Egas von Krülow is felemelkedett, egyenesen ült, melle zihált a dühtől eltorzulva. Jobb keze messze előrenyúlva a semmibe markolt, ököllé sűrűsödött, ajka tátogott, mint üresjáratban egy gép, lehetetlenséggel próbálta formálni a szavakat, melyek egy megáradt forrás száguldó iramával a szabadba kívánkoztak. Nem látta a sárga arcot, amelyik rámeredt, a láz elvette a látását, szeme nem volt elég ahhoz, hogy a következő ágyig ellásson. Csak kontúrokat észlelt, mindez azzal kísértette őt, hogy szörnyű nagy az utálat ellene. Nem egy ember mondta rá ezeket a szavakat! Ez a sárkány volt, a Minótaurosz (ez a krétai labirintusban lakó embertestű és bikafejű, emberevő szörny volt a görög mitológiában – a ford. megj.) az egész gyerekkorát, az egész fiatalságát felzabálta, az ellenség, mely neki soha egy enyhe szót, semmi gyengédséget nem kínált! Ez most egy sarokba összpontosítva ott volt, az egész banda, amelyik kínozta, kigúnyolta, üldözte – s mindent, amire csak vágyott kigyomlált az életéből!
Nos, végre meg tudta őt fogni, itt volt végre neki ő! … Melle kitágult, szája szélesre tárult, egész csúfosan összehazudott büszkesége lázadozott, összes vágya a gonosz elleni ugrásra csigázta fel, ahogy utoljára megmérkőzött vele. De ezt az egyetlen elégtételt is megtagadta tőle az élet! Csak az ajkáig emelkedett az áradat – aztán csődöt mondott az ereje… és sok, mázsányi súlyú szó helyett, melyeket, mint izzó sziklatömböket lökött volna elő, csak sűrű, sötét vére ömlött sugárban a szájából. Még egyszer körbenézett segítségért, nagy, rémült szemekkel… Aztán lassan visszahanyatlott, súlytalanul az ápolónő kezébe, mint egy szárnya szegett madár.

*
* *

Hideg, elutasító hallgatás töltötte meg a templomot, amikor a két katona röviddel a naplemente előtt elvitte a tetemet. Hordágy nélkül, csak véres kabátba öltözve cipelték őt a bajtársai mellett, akik megközelíthetetlenül, mozdulatlanul meredtek a mennyezetre. Már kívül, a csupasz földre helyezték, egész közel a csillogó üvegdarab-rakáshoz.
„Vegyél méretet! – brummogta a nagy, cinikus vállrándítással. A másik némán engedelmeskedett, az ásójával két hosszú vonalat húzott, a tetem feje és lába felöli vége mellett. Aztán a vallon megbökte őt az ujjával a vállán:
„Nézd csak ezt a kezecskét! Mint egy hercegkisasszonyé! Gondolom, nem szívesen halt meg. Még kezdhetett volna valamit az életével!”
Mérgesen rázta meg őt a kicsi: „Badarság! Senki sem távozik szívesen. Akár gazdag, akár szegény.” És sietősen, mintha aggódna a további észrevételek miatt, hozzákezdett a sírásáshoz, elővette ásóját, és dühösen döfte bele a földbe, mintha ezt a bökést a legádázabb ellenségének szánta volna.
A nagy még mindig elgondolkodva állt ott, pillantása a hullára esett: „Ha az anyja, így láthatná!” – kiáltotta ocsmány vigyorral. „Biztos, hogy előkelő, rugós, bársony karosszékében ül most, és finom selyemsálat köt, hogy ne fázzon meg a fiacskájának a nyaka.”
Mint egy korcs kutya mordult rá a kicsi, és dühösen a másik ásó felé bólintott: „Hagyd a szövegelést! …. Csináld te is!”
Dörmögve látott munkához a másik, hosszasan tűrte fel a ruhája ujját, orrát elfintorítva vizsgálgatta a szerszámát, még egy pillantást vetett a lenyugvó napra, aztán nehéz sóhajtással dolgozni kezdett ő is.
Az országút porfátylán át, csillogtak füstbe burkolva az utolsó sugarak. Csak a két sírásó nehéz lélegzése törte meg a csendet, és az ásók csikorgása a kemény, kavicsos földben.

Fordította: Rózsa Iván

Budakalász, 2018. augusztus 29-31.

Author: Rózsa Iván

Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője. Pécsett, az ikrek jegyében születtem, 1959. május 27-én. Tehát tüke pécsi vagyok. Szülővárosomban érettségiztem, a Nagy Lajos Gimnáziumban, 1977-ben, kémia tagozaton. Igaz, általános iskolában matematika tagozatos voltam. A pesti Közgázon, külgazdaság szakon diplomáztam 1984-ben, majd 1986-ban az Újságíró Iskola külpolitika szakát fejeztem be. Az egyetem lapjánál, a Közgazdásznál dolgoztam 1991-ig, mint újságíró. De természetesen más lapoknak is írtam: megjelentem így az Interpress Magazinnál, a Magyar Ifjúságban, az ef-Lapokban vagy a Műszaki Életben. Fordítottam németből két szerelmes regényt a Harlequin Kiadónak. Majd egyéni vállalkozó lettem, s egy évtizeden keresztül az íróasztalfióknak írtam prózát, főleg esszéket, aforizmákat, és a gimnáziumi zsengék után 1995-től ismét verseket. 2001-ben tértem vissza a sajtó világába. Megjelentem újra cikkekkel, versekkel, prózákkal, német fordításokkal: főleg a Richard Wagner Társaság lapjában, a Hírmondóban, a Kapuban, a Betyárvilágban, a Magyar Világban, újdonsült városunk, Budakalász – ahol már harmincöt éve élek nejemmel, Zitával – lapjában, a Kalász Újságban és a miskolci Irodalmi Rádiónál. De előfordultam többek között a Lyukasórában, a Galaktikában, a Nemzetőrben, a Havi Magyar Fórumban vagy például a Tárogatóban is. Több kiadó számos antológiájában, főképp az Irodalmi Rádió, a Maradok#Vers#Dal Háló és az Accordia Kiadó könyveiben, DVD-, CD- és egyéb kiadványaiban, valamint sok...