Rózsa Iván: Jézus Krisztus, a kapitány
– Uram, nem látta a töviskoronámat? A töviskoszorúmért jöttem!
– Hogy miért?!
– A töviskoronámért. Nem találta meg valaki?
– Hogy néz ki?
– Mint egy korona, csak tövisekből… Régi, kétezer éves…
– Aha, tehát antik!
– Úgy is lehet mondani…
– Valahogy maga ismerős, a szakálláról…
– Elég híres vagyok…
– És ez a töviskorona… Nem Jézus fején volt, amikor keresztre feszítették?
– Tudnék róla mesélni…
– Maga pont úgy néz ki, mint Jézus Krisztus!
– Én vagyok Jézus Krisztus…
– Az igazi? Na, ne vicceljen!
– Az igazi Jézus Krisztus vagyok!
– Én meg az igazi St. Antonio herceg!
– Tényleg?
– Dehogy! A Trebitsch. De tényleg, az igazi Trebitsch!
– Szóval, Trebitsch úr, nem talált egy töviskoronát?
– Mindennap azt találok… Hol vesztette el?
– A vándorlásaim során…
– És mikor?
– Az évek folyamán…
– Hát, ez nem valami sok kiinduló pont…
– Megszülettem Betlehemben, elindultam Galileából, bevégeztettem Golgotán; azóta vándorlok…
– Nem ivott, amikor elvesztette?
– Nem iszom alkoholt…
– Nem volt belőve?
– Nem lőttek rám…
– Nem úgy értem. Nem drogos vagy dogos, vagy micsoda?!
– Ha egyre gondolunk: nekem mindig tiszta a tudatom!
– Akkor hogy vesztette el a töviskoronát?
– Nem tudom…
– Hát, ez nem valami sok… De van egy ötletem! Ismerek itt, a kikötőben egy zsidó handlét: ő foglalkozik régiségekkel. Hátha eladta neki valaki?!
– Kinek kellene egy töviskorona? Nem ezüstből vagy aranyból van…
– Ez már igaz! És nincs ráírva, hogy Jézus Krisztusé volt. Tényleg nem tett rá egy cetlit a monogramjával vagy fonogramjával, fonográfjával vagy mi a fenével?
– Nem. Ez nem üzlet vagy divat a részemről.
– Egyébként minek magának egy töviskorona? Eléggé kényelmetlen viselet… Örüljön, hogy elvesztette!
– Magamra vettem a világ összes fájdalmát…
– Az enyémet ugyan ne vegye magára! Megoldom én a magam gondjait! Ahogy a haverjaim is: Tuskó Hopkins, Senki Alfonz, Fülig Jimmy, Piszkos Fred, Gorcsev Iván, Szivar, Kirúg Hümér, Prücsök és a többiek. Nagyon élelmes figurák; egy magyar-zsidó író talált ki minket. Rejtő, született Reich. Segítsen mindenki magán, ha már világra jött!
– Tehát, én most nem beszélek magával: csak képzelődöm?!
– Dehogy képzelődik! Egy író fantáziájában minden megtörténhet.
– Fantáziaországban…
– Már megint túlbonyolítja a dolgokat! Ne vegye magára más gondját, baját! Oldja meg mindenki saját ügyét, ahogy tudja, hiszen felnőtt emberek vagyunk! Aki hülye, az meg haljon meg!
– Én is meghaltam…
– Nem úgy értettem. Maga túl jó volt és naiv vagy körív, vagy mifene. És jól kihasználták rafinált vagy konfitált, csuda tudja milyen, emberek!
– Nem baj. De ha eljön a mennyek országa…
– Dehogynem baj! És nincs itt még a mennyek országa. Ebben a világban kell boldogulnunk! Maga itt, a kikötőben elvész: lám, a töviskoronája sincs már meg… A keresztje még megvan, azt bezzeg nem veszti el! Cipeli egész életén keresztül…
– Ez a sorsunk. Mindenkinek megvan a maga keresztje…
– A maga keresztje eléggé véres. Nem volt elég, hogy keresztre feszítették?
– Újra ezt tenném: végigmennék az úton…
– Másokért? Maga menthetetlen… A világ pont olyan, mint kétezer éve. Vannak jó és rossz emberek. És született, genetikai, frenetikai vagy mifene, bunkók! Őket aztán kétezer év alatt sem tudja megváltani…
– De megbocsátok nekik, nem tudják, mit cselekszenek…
– Dehogynem tudják: lopnak, csalnak, hazudnak! Gyűjtögetnek, jobban mondva harácsolnak. Néha még gyilkolnak is, ha kell. Ugyanolyan folyamatok zajlanak a világban évezredek óta. Ismétlődik minden. Közben ezek a pofák: lehet, hogy naponta veszik a szájukra, jobban mondva a pofájukra a maga nevét, hogy aztán egymás közt titokban jót röhögjenek.
– Csak a rosszat látja bennük! Mindenkiben van jó és rossz is…
– Bennük aztán 98 százalékban vagy hátralékban, a csoda tudja, csak rossz van. Küzdjön azért a 2 százalék resztliért!
– Küzdök is!
– Ne vegye komolyan, amit mondtam! Csak irónia vagy pirónia, paranoia vagy mifene volt…
– Ezzel nem lehet viccelni!
– Mindennel lehet viccelni! Maga túl komolyan veszi a dolgokat, és azt hiszi: más is ilyen. Árnyalt a világ. Lehet, hogy a hivatalosan magát is komolyan vevő álszentek vagy faszentek, vagy miféle alakok, csak nevetnek magukban az egészen. Meg magán is.
– Biztos viccelnek…
– Na, ezzel tényleg nem lehet viccelni! Remélem, már nem politizál, mert megint úgy jár, mint kétezer éve…
– Én az elveimért küzdök! És az Úr igazáért!
– Én meg Wagner Úrral! Kinek van igaza: melyikünk a híresebb Rejtő-regényhős?! Én csak abban hiszek, hogy egy kiló friss marhafartőből finom tafelspitz lesz! Legyen maga is praktikus, patikus vagy micsoda!
– Igaz, elvesztettem a töviskoronámat is…
– Hagyja a dolgot! Majd viseli más! A fejére veszi más! Éljen a mának! Kárpit a midem, vagy mifene!
– Carpe diem…
– De jól tud latinul, mégsem vitte sokra. Híres lett, de nem gazdag. Még családja sincs…
– Az én családom az emberiség: azok, akik követnek! Nem érdekelnek földi hívságok…
– Na, ez a maga baja! Állandóan követik, üldözési mániája, Romániája vagy micsodája, van netán?!
– Nem úgy értettem…
– Na, látja! A maga szavait mindenki úgy érti, ahogy akarja. És úgy forgatja, ahogy akarja, az érdekei szerint. Maga meg nem képviseli a saját maga érdekeit.
– A népét és az Úrét, az Atyámét: igenis képviselem! Ez a mi érdekünk!
– Én pedig a magamét képviselem! A végén még képviselő leszek… Most például szomjas vagyok, s az érdekem az, meg persze az élvezetem is, hogy bevágjak a kocsmában egy jó pofa sört. Élvezze maga is az életet, s ne sokat filozofáljon; szlapáljon, vagy mifene?! Velem tart tehát a kocsmába, vagy tovább keresi a töviskoronáját?
Budakalász, 2018. július 22.
Author: Rózsa Iván
Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője. Pécsett, az ikrek jegyében születtem, 1959. május 27-én. Tehát tüke pécsi vagyok. Szülővárosomban érettségiztem, a Nagy Lajos Gimnáziumban, 1977-ben, kémia tagozaton. Igaz, általános iskolában matematika tagozatos voltam. A pesti Közgázon, külgazdaság szakon diplomáztam 1984-ben, majd 1986-ban az Újságíró Iskola külpolitika szakát fejeztem be. Az egyetem lapjánál, a Közgazdásznál dolgoztam 1991-ig, mint újságíró. De természetesen más lapoknak is írtam: megjelentem így az Interpress Magazinnál, a Magyar Ifjúságban, az ef-Lapokban vagy a Műszaki Életben. Fordítottam németből két szerelmes regényt a Harlequin Kiadónak. Majd egyéni vállalkozó lettem, s egy évtizeden keresztül az íróasztalfióknak írtam prózát, főleg esszéket, aforizmákat, és a gimnáziumi zsengék után 1995-től ismét verseket. 2001-ben tértem vissza a sajtó világába. Megjelentem újra cikkekkel, versekkel, prózákkal, német fordításokkal: főleg a Richard Wagner Társaság lapjában, a Hírmondóban, a Kapuban, a Betyárvilágban, a Magyar Világban, újdonsült városunk, Budakalász – ahol már harminchárom éve élek nejemmel, Zitával – lapjában, a Kalász Újságban és a miskolci Irodalmi Rádiónál. De előfordultam többek között a Lyukasórában, a Galaktikában, a Nemzetőrben, a Havi Magyar Fórumban vagy például a Tárogatóban is. Több kiadó számos antológiájában, főképp az Irodalmi Rádió és az Accordia Kiadó könyveiben, DVD-, CD- és egyéb kiadványaiban, valamint sok internetes portálon és...