Közelmúltban egy pályázaton nyertem az alábbi történettel:

Holécziné Tóth Zsuzsa: Kaméleonok pedig vannak!

 

Lehettem vagy tíz éves, amikor elkezdtem természettudományi és útikönyveket hazahordani a kecskeméti Ifjúsági könyvtárból. Tanyán éltünk még a hatvanas évek végén, villany sem volt nemhogy televízió, édesapámmal esténként a petróleumlámpa fényénél olvastunk. Mivel ez a fény nem volt elég erős, és könnyen elfáradt a szemünk, volt, hogy felváltva olvastunk fel egymásnak: amíg az egyikünk szeme megpihent, a másik olvasott. Legjobban talán Kittenberger Kálmán vadászélményeit szerette, de szívesen olvasott bármit a távoli országok növényeiről, állatvilágáról. Emlékszem, egyszer kezembe akadt a könyvtárban Sthephan Schultz úti beszámolója, melynek címlapján egy általam addig nem látott állatról készített rajz volt látható, így azt is hazavittem. Akkor láttam életemben először kaméleont ábrázoló képet, lelkendezve meséltem hát apukámnak hogy milyen könyvet hoztam, és azon az estén ezt kezdtük el olvasni.

Schultz úr vendéglátójával, az angol konzullal járt az 18. század közepén a mai Haifa területén lévő angol gyarmaton hittérítés céljából.  Lovaglás közben megálltak pihenni, és egy diófa alatt pillantotta meg az állatot, melyről így ír: „Találtunk egy fán egy kaméleont, s hagytuk, hogy különböző színű kendőkre másszon rá, zöldre, pirosra, kékre és fehérre, amely színekkel, a fehéret leszámítva, külsőleg azonossá vált. Pl. ha kék kendőn feküdt, vagy azzal bebugyoláltuk, kékké lett, és így tovább a többi színnel. Viszont ha fehér kendőre helyeztük vagy azzal terítettük le, megőrizte természetes hamuszürke színét. Az állat meglehetősen nagy volt, a feje mintegy egy hüvelyk, a teste nagyjából hét, míg a farka hét vagy nyolc hüvelyk hosszú; egyébként úgy nézett ki, mint bármely hüllő vagy gyík. Csupán a hosszú lába és a tevéhez hasonlatos púpja mutatta a különbséget. Illetve az, hogy szemben a hüllőkkel, gyíkokkal, amik igen gyorsan mozognak, ez percenként egy lépést tett, ami által igen rest és lomha benyomást tesz, olyan, mintha nem lenne teljesen éber. Így könnyen meg is tudtuk fogni, és a fent nevezett próbáknak alávetni. A felső ajkán található egy kb. 6–7 hüvelyk hosszú ormány, ami oly finomságú, hogy finomabb a selyemzsinórnál is, s amelynek a végén az elefánt ormányához hasonlóan egy nagy csomó van. Ezt az ormányát igen ügyesen képes elrejteni, úgy, hogy nagyítólencsére van szükség ahhoz, hogy felcsavarodva is láthassuk. Ha viszont egy légy túl közel repül az állathoz, annak nyaka köré tekeri ormányát, magához húzza, s felfalja. Ezt saját szemünkkel láttuk. Hogy mi mást eszik, azt nem tudom, de hogy nem csupán a levegőből él, az abból is kitetszik, hogy megeszi a legyet, s a légy az nem levegő. Egy diófa levelével fogtam meg és helyeztem egyik kendőről a másikra. Mivel az állattal ilyen jól szórakoztam, barátaim egyike sem akarta azt magáénak, még Usgate úr sem, aki pedig először vette azt észre: így nekem ajándékozták”. Mint később olvastam, Schultz úr a kaméleont hazatérve Halléba is magával vitte, és az ottani árvaháznak ajándékozta. Lehetséges, hogy így került Európába az első kaméleon?

Nos, nekem ez a történet jutott az eszembe, amikor megláttam az egyik irodalmi társaság pályázatát, illetve erről azok az évek, amikor ott a tanyán gondtalanul élhettem szüleim védőszárnya alatt. Nem volt teher az iskolába járás a több kilométeres gyaloglás meg a hajnalonkénti vonatozás ellenére sem (ötödik osztályos koromtól már nem a tanyai iskolába jártam, hanem be a megyeszékhelyre, Kecskemétre) mert nap, mint nap az édesapámmal beszélgetve tettem meg az utat, és közben sok-sok mindent tanultam tőle a természet szeretetéről és a történelemről. Nem járattak engem 5-6 féle különórára meg edzésekre, mint a mai „versenyistállós” világban a gyerekeket, nem volt ekkora verseny és törtetés mint ma – de nem voltak körülöttünk „kaméleon” típusú emberek sem, akiknek a színeváltozásától vagy a ragadós nyelvétől tartani kellett. Mert kaméleonok igenis vannak, és nemcsak Afrika vagy Eurázsia erdeiben, vagy az állatkerti terráriumban: sajnos közöttünk, emberek között is. És hogy ez mennyire igaz, álljon itt egy történet, egy kedves kis kolléganőm esete, akinek sikerült egy kaméleon áldozatául esnie!

A hölgy –nevezzük Évának – Zala megyéből került a fővárosba, ahol a főiskola elvégzése után egy bank vezérigazgatóságán talált munkát. Idős szülei úgy döntöttek, vesznek egy kis lakást a lányuknak, ne kelljen albérletre költeni az ekkor még nem túl magas keresetét. Évi tehát berendezkedett, és elkezdett lelkesen dolgozni. Eleinte hétvégeken sűrűn hazajárt, mert magányos volt a nagyvárosban. A látogatásainak a szülei nagyon örültek: elhalmozták a visszaútra mindenféle finom hazaival, de anyukája azért folyton biztatta, próbáljon barátokat, társakat találni, hiszen „az az élet rendje kislányom, hogy elszakadj itthonról”.

A változás akkor következett be, mikor Éva egy társosztályon dolgozó korabeli lánnyal, Kingával megismerkedett: neki sok-sok barátja volt, biztatta Évát, hogy tartson vele hétvégén az A 38-as hajóra: mindig jó koncertek vannak, és „jó a felhozatal pasikból is”. Ettől kezdve Éva hétvégeken Kingával tartott, és egy ilyen alkalommal melléje sodródott egy srác, aki megszólította. Mikor Éva elmesélte, hogy a főiskolát végzett és marketinges egy banknál, a fiú azt válaszolta, ő még tanul a JATE-n, de épp ott tart, hogy kénytelen lesz otthagyni, mert apukája –aki az édesanyja halála óta egyedül nevelte őt – munkanélküli lett, és így hamarosan az albérletre valót sem tudja már biztosítani. Miközben ezt mondta, Éva egy könnycseppet látott megcsillanni a szemében, és ettől teljesen meghatódott. Érdeklődött, hogy mi történt az édesanyjával, és hogy hol él az apukája – mire a fiú egy jó távoli szabolcsi kis falu nevét mondta. Az est folyamán Kornél egyre szimpatikusabb lett Évának. Úgy érezte, ez a fiú megérdemelné, hogy segítsen rajta, ezért felajánlotta, hogy ha el kell jönnie az albérletből, átmenetileg lakjon az ő másik szobájában. A fiú hálálkodott neki, hogy ennyire aranyos, de nem fogadta el azonnal az ajánlatot. Viszont telefonszámot cseréltek, és randevút beszéltek meg az állatkertbe. „Tudod, csóró vagyok, nem vihetlek étterembe, de ha szereted az állatokat itt is jól fogunk szórakozni” – mondta, és Évi  falusi ember lévén örült neki, hogy Kornél is olyan állat szerető mint ő, és végigjárták az állatkertet: a Pálmaháztól a Varázshegyen található terráriumig mindent jól megnézve. Amikor Éva ez utóbbiban lelkesedni kezdett a párduckaméleonért, Kornél rögtön megígérte neki, hogy ha lesz pénze, vesz neki egy terráriumot egy ilyen banán zöld, piros csíkos hátú, piros, világító kék és fehér pöttyös hasú kaméleonnal.

Hát így kezdődött. Találkoztak hetente többször, majd egyik este Éva azt ajánlotta, főzne Kornélnak a „hazaiból” egy jó kis zalai ételt, és közbe a fiú megnézheti a kis lakást, melynek szobájában nyugodtan ellakhat addig, amíg egyetem mellett is végezhető munkát talál magának. A fiú örömmel fogadta a meghívást, a vacsora utáni éjszakát már a lánynál töltötte, és hamarosan megjelent a meglepően nagy csíkos bőröndjével nála.

Teltek a hónapok, Kornél szorgalmasan járt el reggelente az iskolába, Éva pedig nemcsak főzött és mosott rá, hanem egy idő után zsebpénzt is adott neki kis fizetéséből, mert a fiú nem akart találni megfelelő tanulás mellett végezhető munkát. A lány boldog volt, már azt tervezte, hogy Karácsonyra meghívja a fiút magukhoz, amikor egyik hétvégén egy házibuliba voltak hivatalosak, ahol Kornél jócskán becsípett, és egy szőke lányt kezdett ölelgetni. Évának ez rosszul esett, duzzogva vette a kabátját, hogy otthagyja a fiút, amikor hozzá lépett a szintén kapatos Imre –akit Kornél a legjobb barátjaként ismert – és azt kérdezte: „Most mit duzzogsz? Mi mindig ezt csináljuk: fogunk egy hozzád hasonló buta falusi libát, azt mondjuk neki, amit hallani akar, elhitetjük vele, hogy főiskolára vagy egyetemre járunk, és eltartatjuk vele egy ideig magunkat! Aztán ha megunjuk, keresünk egy másikat. Nézz már magadra! Komolyan gondolod, hogy egy ilyen duci barna a Kornél esete? ”

Évával forogni kezdett a világ, és zokogva rohant ki a lépcsőházba, hogy elmenekülhessen megaláztatása a helyszínéről. Az ajtóból még egy pillantást vetett a gondtalanul pezsgőző Kornélra – aki ekkorra már édes egyetértésben üldögélt a kanapén a szőke lánnyal – és észre sem vette a távozását. Elhatározta, hogy mikor hazaér, azonnal kidobja a csaló, hazug kaméleon holmiját az ajtó elé, és ha bemer csöngetni ezek után, téli éjszaka ide vagy oda, le fogja önteni egy vödör felmosó vízzel.

Holécziné Tóth Zsuzsa: Kaméleonok pedig vannak!

 

Lehettem vagy tíz éves, amikor elkezdtem természettudományi és útikönyveket hazahordani a kecskeméti Ifjúsági könyvtárból. Tanyán éltünk még a hatvanas évek végén, villany sem volt nemhogy televízió, édesapámmal esténként a petróleumlámpa fényénél olvastunk. Mivel ez a fény nem volt elég erős, és könnyen elfáradt a szemünk, volt, hogy felváltva olvastunk fel egymásnak: amíg az egyikünk szeme megpihent, a másik olvasott. Legjobban talán Kittenberger Kálmán vadászélményeit szerette, de szívesen olvasott bármit a távoli országok növényeiről, állatvilágáról. Emlékszem, egyszer kezembe akadt a könyvtárban Sthephan Schultz úti beszámolója, melynek címlapján egy általam addig nem látott állatról készített rajz volt látható, így azt is hazavittem. Akkor láttam életemben először kaméleont ábrázoló képet, lelkendezve meséltem hát apukámnak hogy milyen könyvet hoztam, és azon az estén ezt kezdtük el olvasni.

Schultz úr vendéglátójával, az angol konzullal járt az 18. század közepén a mai Haifa területén lévő angol gyarmaton hittérítés céljából.  Lovaglás közben megálltak pihenni, és egy diófa alatt pillantotta meg az állatot, melyről így ír: „Találtunk egy fán egy kaméleont, s hagytuk, hogy különböző színű kendőkre másszon rá, zöldre, pirosra, kékre és fehérre, amely színekkel, a fehéret leszámítva, külsőleg azonossá vált. Pl. ha kék kendőn feküdt, vagy azzal bebugyoláltuk, kékké lett, és így tovább a többi színnel. Viszont ha fehér kendőre helyeztük vagy azzal terítettük le, megőrizte természetes hamuszürke színét. Az állat meglehetősen nagy volt, a feje mintegy egy hüvelyk, a teste nagyjából hét, míg a farka hét vagy nyolc hüvelyk hosszú; egyébként úgy nézett ki, mint bármely hüllő vagy gyík. Csupán a hosszú lába és a tevéhez hasonlatos púpja mutatta a különbséget. Illetve az, hogy szemben a hüllőkkel, gyíkokkal, amik igen gyorsan mozognak, ez percenként egy lépést tett, ami által igen rest és lomha benyomást tesz, olyan, mintha nem lenne teljesen éber. Így könnyen meg is tudtuk fogni, és a fent nevezett próbáknak alávetni. A felső ajkán található egy kb. 6–7 hüvelyk hosszú ormány, ami oly finomságú, hogy finomabb a selyemzsinórnál is, s amelynek a végén az elefánt ormányához hasonlóan egy nagy csomó van. Ezt az ormányát igen ügyesen képes elrejteni, úgy, hogy nagyítólencsére van szükség ahhoz, hogy felcsavarodva is láthassuk. Ha viszont egy légy túl közel repül az állathoz, annak nyaka köré tekeri ormányát, magához húzza, s felfalja. Ezt saját szemünkkel láttuk. Hogy mi mást eszik, azt nem tudom, de hogy nem csupán a levegőből él, az abból is kitetszik, hogy megeszi a legyet, s a légy az nem levegő. Egy diófa levelével fogtam meg és helyeztem egyik kendőről a másikra. Mivel az állattal ilyen jól szórakoztam, barátaim egyike sem akarta azt magáénak, még Usgate úr sem, aki pedig először vette azt észre: így nekem ajándékozták”. Mint később olvastam, Schultz úr a kaméleont hazatérve Halléba is magával vitte, és az ottani árvaháznak ajándékozta. Lehetséges, hogy így került Európába az első kaméleon?

Nos, nekem ez a történet jutott az eszembe, amikor megláttam az egyik amatőr irodalmi társaság pályázatát, illetve erről azok az évek, amikor ott a tanyán gondtalanul élhettem szüleim védőszárnya alatt. Nem volt teher az iskolába járás a több kilométeres gyaloglás meg a hajnalonkénti vonatozás ellenére sem (ötödik osztályos koromtól már nem a tanyai iskolába jártam, hanem be a megyeszékhelyre, Kecskemétre) mert nap, mint nap az édesapámmal beszélgetve tettem meg az utat, és közben sok-sok mindent tanultam tőle a természet szeretetéről és a történelemről. Nem járattak engem 5-6 féle különórára meg edzésekre, mint a mai „versenyistállós” világban a gyerekeket, nem volt ekkora verseny és törtetés mint ma – de nem voltak körülöttünk „kaméleon” típusú emberek sem, akiknek a színeváltozásától vagy a ragadós nyelvétől tartani kellett. Mert kaméleonok igenis vannak, és nemcsak Afrika vagy Eurázsia erdeiben, vagy az állatkerti terráriumban: sajnos közöttünk, emberek között is. És hogy ez mennyire igaz, álljon itt egy történet, egy kedves kis kolléganőm esete, akinek sikerült egy kaméleon áldozatául esnie!

A hölgy –nevezzük Évának – Zala megyéből került a fővárosba, ahol a főiskola elvégzése után egy bank vezérigazgatóságán talált munkát. Idős szülei úgy döntöttek, vesznek egy kis lakást a lányuknak, ne kelljen albérletre költeni az ekkor még nem túl magas keresetét. Évi tehát berendezkedett, és elkezdett lelkesen dolgozni. Eleinte hétvégeken sűrűn hazajárt, mert magányos volt a nagyvárosban. A látogatásainak a szülei nagyon örültek: elhalmozták a visszaútra mindenféle finom hazaival, de anyukája azért folyton biztatta, próbáljon barátokat, társakat találni, hiszen „az az élet rendje kislányom, hogy elszakadj itthonról”.

A változás akkor következett be, mikor Éva egy társosztályon dolgozó korabeli lánnyal, Kingával megismerkedett: neki sok-sok barátja volt, biztatta Évát, hogy tartson vele hétvégén az A 38-as hajóra: mindig jó koncertek vannak, és „jó a felhozatal pasikból is”. Ettől kezdve Éva hétvégeken Kingával tartott, és egy ilyen alkalommal melléje sodródott egy srác, aki megszólította. Mikor Éva elmesélte, hogy a főiskolát végzett és marketinges egy banknál, a fiú azt válaszolta, ő még tanul a JATE-n, de épp ott tart, hogy kénytelen lesz otthagyni, mert apukája –aki az édesanyja halála óta egyedül nevelte őt – munkanélküli lett, és így hamarosan az albérletre valót sem tudja már biztosítani. Miközben ezt mondta, Éva egy könnycseppet látott megcsillanni a szemében, és ettől teljesen meghatódott. Érdeklődött, hogy mi történt az édesanyjával, és hogy hol él az apukája – mire a fiú egy jó távoli szabolcsi kis falu nevét mondta. Az est folyamán Kornél egyre szimpatikusabb lett Évának. Úgy érezte, ez a fiú megérdemelné, hogy segítsen rajta, ezért felajánlotta, hogy ha el kell jönnie az albérletből, átmenetileg lakjon az ő másik szobájában. A fiú hálálkodott neki, hogy ennyire aranyos, de nem fogadta el azonnal az ajánlatot. Viszont telefonszámot cseréltek, és randevút beszéltek meg az állatkertbe. „Tudod, csóró vagyok, nem vihetlek étterembe, de ha szereted az állatokat itt is jól fogunk szórakozni” – mondta, és Évi  falusi ember lévén örült neki, hogy Kornél is olyan állat szerető mint ő, és végigjárták az állatkertet: a Pálmaháztól a Varázshegyen található terráriumig mindent jól megnézve. Amikor Éva ez utóbbiban lelkesedni kezdett a párduckaméleonért, Kornél rögtön megígérte neki, hogy ha lesz pénze, vesz neki egy terráriumot egy ilyen banán zöld, piros csíkos hátú, piros, világító kék és fehér pöttyös hasú kaméleonnal.

Hát így kezdődött. Találkoztak hetente többször, majd egyik este Éva azt ajánlotta, főzne Kornélnak a „hazaiból” egy jó kis zalai ételt, és közbe a fiú megnézheti a kis lakást, melynek szobájában nyugodtan ellakhat addig, amíg egyetem mellett is végezhető munkát talál magának. A fiú örömmel fogadta a meghívást, a vacsora utáni éjszakát már a lánynál töltötte, és hamarosan megjelent a meglepően nagy csíkos bőröndjével nála.

Teltek a hónapok, Kornél szorgalmasan járt el reggelente az iskolába, Éva pedig nemcsak főzött és mosott rá, hanem egy idő után zsebpénzt is adott neki kis fizetéséből, mert a fiú nem akart találni megfelelő tanulás mellett végezhető munkát. A lány boldog volt, már azt tervezte, hogy Karácsonyra meghívja a fiút magukhoz, amikor egyik hétvégén egy házibuliba voltak hivatalosak, ahol Kornél jócskán becsípett, és egy szőke lányt kezdett ölelgetni. Évának ez rosszul esett, duzzogva vette a kabátját, hogy otthagyja a fiút, amikor hozzá lépett a szintén kapatos Imre –akit Kornél a legjobb barátjaként ismert – és azt kérdezte: „Most mit duzzogsz? Mi mindig ezt csináljuk: fogunk egy hozzád hasonló buta falusi libát, azt mondjuk neki, amit hallani akar, elhitetjük vele, hogy főiskolára vagy egyetemre járunk, és eltartatjuk vele egy ideig magunkat! Aztán ha megunjuk, keresünk egy másikat. Nézz már magadra! Komolyan gondolod, hogy egy ilyen duci barna a Kornél esete? ”

Évával forogni kezdett a világ, és zokogva rohant ki a lépcsőházba, hogy elmenekülhessen megaláztatása a helyszínéről. Az ajtóból még egy pillantást vetett a gondtalanul pezsgőző Kornélra – aki ekkorra már édes egyetértésben üldögélt a kanapén a szőke lánnyal – és észre sem vette a távozását. Elhatározta, hogy mikor hazaér, azonnal kidobja a csaló, hazug kaméleon holmiját az ajtó elé, és ha bemer csöngetni ezek után, téli éjszaka ide vagy oda, le fogja önteni egy vödör felmosó vízzel.

Holéczi Zsuzsa
Author: Holéczi Zsuzsa

Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. Holécziné Tóth Zsuzsa vagyok, nyugdíjazásomig egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az Alföldön egy kis faluban születtem, ezután Kecskeméten éltem a férjemmel és fiammal, de egy szakmai kihívás miatt tizenhat évvel ezelőtt Piliscsabára költöztünk. Nyugdíjasként szellemi elfoglaltságot is kerestem,  előbb nyelvtanulásra gondoltam, majd kis idő elteltével megfogalmazódott bennem az a diákkorom óta dédelgetett vágy, hogy írni kezdjek, talán még nem késő. Már a Középiskolai tanulmányaimat befejezve népművelés-könyvtár szakon szerettem volna továbbtanulni, de édesapám 17 éves koromban bekövetkezett halála után kereső nélkül maradt a család, ezért munkába álltam – és az évek során egyre messzebb kerültem ettől az elképzeléstől. Az irodalomszeretet és a jó fogalmazási készség persze megmaradt, és mindig jó szívvel gondolok a Középiskolai magyar tanáromra, Baltás Dánielre – illetve az ő osztálytalálkozónkon tett kijelentésére. “Bölcsész létemre az olyanok miatt volt érdemes magyart tanítani, mint  amilyen diák maga volt Zsuzsa “. Az egyetlen tantárgy amiből “dicséret” -tel érettségiztem  a magyar volt, és valahol a lelkem mélyén mindig készültem arra, hogy majd egyszer annál komolyabb “művet” is írok, mint a Macskaújságban közzétett 2 oldalas “nekrológom”. Kedvenc hetilapomat olvasva üzenet értékű volt számomra a Központi Médiaakadémia felhívása, mely szerint képzést indítanak írói ambíciókkal rendelkezők számára. Megosztva elképzelésemet...

Megosztás
Megosztás

3 válasz

  1. Kedves Szerkesztők!
    A novella szövege duplán van beillesztve.
    Tisztelettel: Atrach Andrea

Hozzászólás a(z) Atrach Andrea bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

29 + = 38

Álomváró

Este van. Vár az ágy. Egy plüssmalac röfög. A tej is megalszik, falevél sem zörög. Pulóvert fon pók a sarokban. Gyere, bújjál ide gyorsan. Betakarlak,

Teljes bejegyzés »

Időutazás

A fűben pihenve néztem, mint játszik a fény, a levélmintás árnyék, és az akácillattól bódult sok pici lény a diófa alatt, békés bűvkörödben. Bőröd feszes

Teljes bejegyzés »
Uncategorized
Serfőző Attila

A titok

  Az út jégbordás hátába csontig vájó nehéz hideg kapaszkodott. Egy néptelen, kacskaringókkal ébren tartó úton a település benzinkútjához ért, s nyomban a mozgássérültek parkolására

Teljes bejegyzés »

Kézen fogott az Isten.

Hitemmé vált a talpam alatt Tévedésein kopott utam. Hajnalok pírján éjbe hasadt. Mégis, fénye szívemre zuhant.   Vesztett tegnapok sírásait Konokul újra kísértettem, Díszítve zörgető

Teljes bejegyzés »

Minek nevezzem…?

Minek nevezzem az álmot… mely szívembe mennyei fényt sugároz, mely az odaföntvalók földi mása, lényemnek vajúdása? Minek nevezzem az álmot… mely szerelmi lázt hoz, s

Teljes bejegyzés »