Mozdulatlan átöleltelek
és az idő, mint a patak
Futni kezdett…
Némán nőttelek körbe
Ahogy a fa a követ.
Így ültünk mi ketten.
Szorosan bújtál mellém
Mellünk együtt vert
Valami lassú ütemet…
Az a fa mindig is ölelte…
Hitte, örökre övé a szerelem.
A patak meg elrohant,
Vitt minden más követ.
Csodájára jártak a szirtnek,
Mit ő tartott egybe.
Csörgő-völgy felett állt
És fogta, fogta a mohos követ.
Így fogom én is a csípőd,
És nézzük, hogy váj völgyet
Alattunk a mélyülő idő.
Leomlik ez a szirt is,
Mondja a vándor, a látó:
Nincsen örökké álló
Vár, vagy templom.
Vénülő kezedből, lám
Pereg a fürge homok…
Az idő partján csak percekig
Állunk, mégsem céltalan a virág,
Mi az ágainkon illatosan nő.
Korhad a fa, és ömlik a kő?
Általunk sarjad újra az erdő.
Ezért szálhat a mában az illat
A mélyülő völgy és a fürge idő felett.
Author: Simon Farkas
Simon Farkas az Irodalmi Rádió szerzője. Mikor minden Mikor már teljesen kétségbeejtő mindenÉs a levegő is fogytán van körülötted,Csak akkor jön néha egy zápor,Hogy lemossa legalább a tested,Hogy Előtte újra meztelenül állj. Mert egyedül hiába rakosgatsz tettet és szót,Egymásra téve is, csak rossz Bábel torony.Nem hogy az égig, a másik emberig sem ér.Látod a lomokból épült százféle tornyot.És a te bástyád, végvárad az egyik itteni állás. Csupasz tornyok merednek az égre,Mint az ég felé kiáltott százféle átok.És még ledönteni sem akarja ezeket senki.Csak éjjel tisztulunk meg néha,Ha az égi áldás csapkodva veri a testünk. Ilyenkor sírva, átkozva dicsérjük Őt,Aki tornyokba zárta a testünk…Máskor meg napot küld ránkÉs gyönge szellőt,Hogy könnyeink ők szárítsák föl. És árnyékot rajzolunk a földre mind,Ha körbe jár bennünket a fény,Messziről tán lassú társas táncnak tűnhet,Mert rövidül, forog és nyúlik az árnyunk,S a Másik árnyéka néha átsöpör rajtunk… S.F. 2013. július